2. Fejezet

  Semmi. A nagy remény újból elszállt. Csak véletlenül nyílt ki az ajtó, biztosan nem volt rendesen becsukva. Igen... ez lehet a magyarázat rá.  

  A folyosó diákokkal volt tele. Mindenki boldogan lógott megszokott társaságában. Minden honnan a lelkes meséléstől zengett a hely. Könny fakasztó történetek, cikis helyzetek, szerelmi történetek...

- Nem egyszer mondtam el a helyzetet! - Nathaniel dühös hangja a közelből jött. Elindultam a hangja irányába, teljesen észrevehetetlenül. A legközelebbi szekrénysornál álldogáltam, fél szemmel láthattam, ahogy a srác Melodyt oltja le valamiért.

- De... 

-Nincs de! Én Lynnt szeretem! És te ezt jól tudod... - felkapta a táskáját és ott hagyta. Ja igen, Lynn a tizenharmadik tag az osztályban. Nem jött ma suliba... érdekes. Mindegy, a lényeg, hogy ő érte bomlik az összes fiú osztálytársam. A kíváncsisága ellenére, - ami néha már nagyon idegesítő - imádják. Amber sem mer vele annyit kötözködni már. Bárcsak én is olyan lennék, mint Lynn...

- El az útból, Melissa! - lökött félre hirtelen a semmiből Castiel. Melissa? Kinek beszélt? Ja, nekem...

Feltápászkodtam a földről és mérgesen visszaszóltam neki.

- A nevem Treena, Castiel! - elgyengültem. Soha nem adtam ki még ennyi fájdalmat magamból. Kiálltam magamért, és... meghallotta a srác a szavaimat, mert megfordult. 

- Akkor Treena, tök mindegy. - tovább indult, de megint megfordult. - Bocs. - kikerekedett szemekkel figyeltem ahogy tovább halad és eltűnik egy másik irányba. Ez hihetetlen! Jóérzés töltött el, hogy bocsánatot kért TŐLEM.

*

Otthon üldögéltem az erkélyemen, s csak figyeltem a nagy forgalmat. A nap még lágyan melegítette csupasz lábaimat, élveztem ahogy arcomat forró sugarak perzselgetik melegen. A madarak vidám csiripelése nyugtató dallammal altatott el, egy érdekes álomba csöppenve.

~ Egy hatalmas villa előtt álldogálok, fogalmam sincs, hogy bemenjek e vagy sem, mire csak azt veszem észre, hogy csengetek. Körbe pillantok, mindenhol erdő, amik élénkzölden virítanak a ház körül. Amber jelenik meg gonosz mosollyal az arcán. Szemrehányóan végig mér, majd beenged. Szemem káprázik az udvar látványától. Minden szépen elrendezve, tökéletes...

- Tetszik amit látsz, ugye? Miért nem mész be a házba? A látvány csodálatos lesz... - Halk kuncogás és ott hagy. Furcsán nézek utána, de elindulok magabiztosan a bejárati ajtóhoz, amit kinyitok. 

...

...

...

Sötétség, csendes sírások, őrült kiáltások, egy ember százféle arckifejezése. ÉN vagyok. Emlékképek töltik meg a helyiséget, akár egy diavetítő. 

" Megöl a magány.... Miért nem segít senki?.... Csak átlátnak rajtam.... Örökre megtört maradok!"

Ezek a szavak mindennap átfutnak a fejemen, most egy könny csorbul ki bal szememből, aztán a jobból is. Csak bámulom a megannyi fájdalmas emléket, a siralmas osztályfényképeken csak én nem mosolygok. Mindegyiken látszanak kisírt szemeim, eddig miért nem vettem őket észre? A boldog pillanatképeken ott vagyok megint, egyedül. 

- NEM AKAROM EZT LÁTNI! NEM AKAROM!! 

  Hangos levegővétellel ébredtem meg, izzadságcseppek a homlokomon, és a nyakamon. Kezemmel törölköző után tapogattam, mire a korlátról leszedtem egyet és megtöröltem az arcomat. A nap lenyugvóra készült, körülbelül öt és hatóra közt lehetett az idő, sajnos még semmit nem csináltam, pedig az új könyveket be kell kötöznöm, házit kell írnom, vacsorát főznöm meg rengeteg egyéb más dolgot. Kezdetlegesen felpattantam a karosszékből, mikor az utca túloldalán Rosa tűnt fel Leighel, a barátjával, ahogy kézen fogva sétálgatnak és készülnek haza gondolom... Inkább gépezek egyet.

  Bevonultam a kicsike szobába, ahol az íróasztalon egy fekete laptop éktelenkedett egymagában. Kézhez vettem és leültem az ágyra. Felléptem a hírhedt közösségi oldalra, a Facebookra. Rengeteg iskolai fotó, humoros kiírások. Csak amolyan szokásos, általános dolgok. Én mit rakhatnék ki? Nem foglalkoztat az, hogy ki tud az életemről, a mindennapjaimról, nem akarom, hogy kisírt szemeimet lássák minden fényképen. Nem készülök ötezer lájkot gyűjteni egyik képemre sem. Pedig itt ez a sok "Tetszik" gomb jelzi a rangodat. Ha kevés van, csak egy porszem vagy a több millió ember közt, viszont aki több, mint száz kedvelést begyűjt,máris a "hely szépe"... Viszont az érdekes az most egy... nem is. három üzenetem érkezett! Mi történt?!

Lynn Blare Sky:

Sziaaa:DD Eltudnád küldeni nekem a mai leckéket, meg ezeket? Sajnos eltört a karom, mikor elindultam suliba (egy hülye biciklis elütött a zebrán ><) és egy ismeretlen helyes srác hívott nekem mentőt.*^*  Remélem nem hiányoltatok nagyon! ;) 

Meglepődve és bosszantóan figyeltem a képernyőt. Miért érzem azt, hogy az volt a fő mondandója, hogy megmentette egy helyes srác?? Mert ez jött le az üzenetéből. Pff....

Treena Freese:

Szia, persze elküldöm. Jobbulást a karodnak!

Egyszerűen megoldottam a helyzetet, és elküldtem neki mindent, ami fontosnak számított. Átléptem a következő üzenetre. Kentin írt rám, egy bocsánat kérős szöveggel.

Kentin Rosemoon:

Szia, Treena!

Még egyszer is bocsánatot szeretnék kérni a reggeli incidensért. nem direkt volt!

Remélem jól vagy, és nem haragszol rám! :)

Treena Freese:

Szia, semmi gond. Előfordul az ilyen.

A harmadik üzenet pedig... csak Anyától jött. Biztosan Skypelni akarnak velem, de semmi kedvem. Csak a munkájukról tudnak beszélni, meg sem hallgatnak és nem is értenek meg. Inkább kiléptem az oldalról és kikapcsoltam a számítógépet. 

  Este kilenc óra fele már egy forró zuhanyon átestem, a szokásos keserves sírás már rutinból ment, így nem maradt el ez sem. Pizsamám egy fekete toppból, és egy szürke térdnadrágból állt össze. Hajamat lófarokba kötöttem, így vonultam át fekete mamuszomban a konyhára, majd neki álltam bekötözgetni a könyveimet. 

Fél óra múlva csengettek, ijedten pattantam fel a székről, majd megragadtam a kampós esernyőmet védekezésképp, ha egy betörő akarna megtámadni. Lassan kinyitottam a bejárati ajtót és egy viszonylag ismerős alak állt előttem. Victor?