Mintha csak tegnap történt volna...
Bárcsak megtudnám változtatni a múltat... az egész felkavarodást. Csak születtem volna valamilyen csodás adottsággal! Mégsem így történt. Pechemre csak egy unalmas tizenévesként vonultam be akkor a Sweet Amoris Gimibe. Lekezelően fogadott mindenki. Nem törődtek velem, meg sem próbáltak beszélni velem. Csak szellemileg voltam képes ott lenni, testileg már annyira nem. Minden napom ugyanúgy telt: magányosan, csendben. Barátok nélkül csak annyit tudtam tenni, mint bárki más... Láthatatlanná váltam.
Utolsó év... Már csak egy tanév és végre elmehetek innen!
Ledobtam magamról a puha, vékony takarót, majd kisírt szemeimet megtöröltem egy nedves kendővel, ami az éjjeli szekrényemre volt helyezve. Hajamat hátra simítottam, felálltam és a szekrényemhez sétáltam. Finoman elhúztam az ajtót, az elém táruló ruhákat kezdtem el figyelni. Kiválasztottam egy barna toppot, egy fekete cicanadrágot, hozzájuk egy fekete pulóvert, ami remekül jellemezte zárkózottságomat. Hajamat kiengedve hagytam, csak gondosan kifésültem kócos fürtjeimet, majd az apró kis lakásban köröztem, mire megtaláltam a fekete köves szandálomat, amit fel is húztam. Mire feleszmélhettem volna bánatomból, már indulnom kellett a buszra, nehogy lekéssem. Na akkor egy kis reggeli testneveléssel kezdhetném a napot, bár nagyon nincs ínyemre a gondolat.
Sietősre vettem a figurát és nem tétovázva a mosakodással, hamarabb indulhattam a közeli buszmegállóba, ahol rengeteg iskolába készülő, velem egykorú társaság állt és cseverészett a tegnap történtekről vagy esetleg a mai programról. Az egyik osztálytársam, Viola egymagában ácsorgott a tömegben, szépen kiöltözve. Egy ideig elgondolkodtam, majd körbetekintettem a tömegen... Istenem! Nem vettem fel ünnepi ruhát! Na jó, talán nem fog feltűnni senkinek, ha nem veszem le a pulcsit. Basszus! Hogy felejthettem ezt el?! Szeptember elseje van Treena! Most már késő bánat. Nem tudok visszafutni, hogy átvegyem ezt a toppot egy blúzra.
A busz megérkezett, mi meg beálltunk a sorba. Előkaparásztam a bérletemet, mire sorra kerültem felmutattam a buszsofőrnek, utána helyért forgattam jobbra meg balra a fejemet. Mindenhol ültek, egy darab hely sem volt, majd egyszer csak megpillantottam Violát, aki egyedül ült. Nem volt választásom, minthogy lehuppanok mellé és nem kell ácsorognom, s hallgatni a sok sületlenséget, ami reggelente általában menni szokott. Tehát kérdezés nélkül elhelyezkedtem a lány mellett, de "meglepetésemre" észre sem vett. Miért is figyelt fel volna rám? Az osztályban sem tűnik fel neki, ha elmegyek mellette. Sajnos ez már csak az én bajom és senki másé. Az út csendesen telt, az emberek fáradtak reggel hétkor, semmi kedvük társalogni, hisz van rá egy egész napjuk. Persze velük ellentétben, nekem nem okoz nehézséget az, hogy a suliban csöndesen babráljak a könyvekkel, nem venni észre a körülöttem nyüzsgő környezetet, ahogy a diákok nagyot kacagnak egy belsős viccen, vagy esetleg egy embert nevetnek ki szerencsétlensége miatt. Nem zavar... már megszoktam.
A busz megállt, a Sweet Amoris alsó, illetve felső éves diákjai libasorban szálltak le a járműről, majd csoportokba verődve vágódtak be a nagy épületbe. Viola a leszállásom után pillantott meg, de előre tekintett, s tovább sétált. Sóhajtva próbáltam eltekinteni a helyzettől, nem foglalkozni vele. A gond az, hogy mindig a sírás kerülget napközben, amikor látom mennyire jól érzik magukat az emberek, én meg egymagamban bánkódom, mert ha odamennék hozzájuk elküldenének melegebb éghajlatra. Átok reám, amiért megszülettem! Jó, ezt nem gondoltam komolyan, de akkor sem változtat a helyzetemen semmi.
- VIGYÁZAT!! - hallottam a kiáltást mögülem... késő volt. Egy őrült biciklis erőteljesen félrelökött, mire a cserjébe vágódtam, fennakadva a táskámmal a tetején. Nem mondhatnám, hogy alacsony bokrok voltak mellettem... Ez is csak az én balszerencsém! Nem hiszem el! Ráadásul a frontális ütközőm nem más, mint Kentin. Hogy lehet ilyen... mindegy. Nem rajta röhög most mindenki. Vörös fejjel figyeltem, ahogy mindenki rám szegezi a tekintetét, s hangos nevetésbe kezdenek, tapsolnak, fotóznak. Nagyon poénos, mi? Majd ha ide aggatom fel őket egyszer...
- Nem tudom ezt elhinni! Jézusom! Jól vagy, Treena? - letekintettem, mire kikerekedett szemekkel néztem Kentinre. Tudja a nevemet? Mióta? Csak nem megjegyezte a töri órákról?
- Szerinted, hogy lennék? - motyogtam, majd kapálódzva próbáltam lekerülni, de a táskám rendesen beakadt. Láttam, amint valaki egy létrát hoz, majd a srácnak átadva visszavonul.
- Leszedlek, oké? - kiáltotta, s szétnyitotta a létrát, lerakta, ennek következtében felmászott rá, addig, hogy eltudjon érni. - Fogd meg a kezem! - nyújtja ki erős karját. Tétovázva egy kicsit, de félve megragadtam a kezét. Wow! Milyen meleg, és puha...
- A táskám... - biccentettem arra, ami jelenleg tartott, nehogy lepottyanjak. Kentin a másik kezemért nyúlt, majd felfele kúszott karomon, mire elérte a táska fülét és leszedte rólam, ami a meg táskát illeti... leesett. A srácnak esve egyensúlyoztunk a létrán, mire sikeresen leemelt. Leporoltam magam, felkaptam a táskám, máris indultam volna, de a megmentőm elém állt.
- Ühm... Kösz... hogy lesegítettél. - néztem a földet lesütött szemekkel, aztán a válaszát nem várva meg, besiettem az épületbe.
Régi, fakó kék szekrényemhez siettem, ahova bepakolhattam az itt hagyható dolgaimat. A diák sereg terjengett a folyosókon, közben megszólalt a hangos bemondó:
Becsapva a szerkény ajtaját, elindultam az osztályterem fele, ahol az eggyel alattam járó Amber és barátnői ácsorogtak. Biztosan Nathanielt keresték. Talán Castielt, akiért a szőke liba él és hal! Próbálok a három vékony hangú mellett elsuhanni, de nem bírják, hogy ne tegyenek megjegyzéseket senkire... főleg rám ne.
- Na, ez a szellem csaj, haha! - gúnyos pillantással nézte, ahogy bemegyek a terembe. Bár megálltam az ajtóban, arra biztatva magam, most szóljak vissza valamit, mégsem tettem semmit. Inkább besétáltam a többiekhez. Leültem a középső padsor második padjába. Előttem Viola és Iris társalgott, észre sem vettek semmit, annyira belefeledkeztek a nyári témájukról. Biztosan rengeteg mindenről tudtak beszámolni egymásnak. Mögöttem Nathaniel ült egyedül, de most a helye üres volt. Lehet még a DÖK teremben írja a beadandóit már előre. Rengeteget tanul, nem foglalkozik mások lesújtó véleményével. A hátsó padsorok egyikében Castiel terpeszkedett szét a székén, egy másik osztályba járó végzős csajjal flörtölgetett. Azt hiszem Marissa a neve, de egy hét múlva mással fog már járni és elfelejti szegény lányt a nevével együtt. Alexy és Armin most léptek be a terembe. A feketeség kezében szokásosan egy új fajta játékkonzol helyezkedett el, amit erőteljesen nyomkodott. Alexy a legcsinosabb és divatos ünnepi ruhájában jelent meg, mire végig futtatta tekintetét a diákseregen. Rám sem nézett... Kentinen akadt meg a szeme, aki az ablak mellett ült a harmadik padban. Armin letelepedett a sárc mellé, mire a "kék hajú divatisten" leült eléjük. Nagy társalgásba kezdtek, lefogadom Kentin megfogja említeni a balesetünket, aztán majd rám néznek és kinevetnek. Rosalya és Lysander is feltűntek a láthatáron. Lys elhelyezkedett Castiel mellett, ahol a két enyelgő páros nem zavartatták továbbra sem magukat. Milyen gusztustalan ez már... Rosa pedig Alexy mellé ült. Tavaly igen jóban lettek, mikor egy iskolai fesztiválon közös ruhát készítettek az osztálynak. Vagyis csak a képviselőinknek. Peggynek és Kimnek. Capucine pedig a helyi pletykákban jártas. Ő is az osztálytársam. Elég kevesen vagyunk. Ha összeszámolom akkor összesen... tizenkettő. Mi vagyunk a legalacsonyabb létszámú osztály az egész iskolában. Ezért legösszeszokottabb is. Tök jó már akinek, de nekem nem. Kilógok a sorból, mintha nem is léteznék köztük. Ma volt az véletlen egybeesés, hogy Kentin leszólított és észrevette, ahogy elgázolt. Nem a legjobb élmény, de ez is valami, nem igaz?
Az évnyitó ünnepség elkezdődött, amint beért az osztály főnökünk, Mr. Black. A hangosbemondón keresztül zajlott le az egész az első órában, aztán következett az első szünet, de mielőtt mindenki kivágódhatott volna az ajtón, Mr. Black beszámolt az érettségiről, a szalagavatóról, a ballagásról, a drága osztálypénzről, a ballagási ruhánkról, meg minden egyéb fontos programról. A beszéde befejezése után, egyszerre nagy ricsaj lett, Castiel száguldott ki, Nathaniel sem maradt sokáig a rengeteg papírmunkája miatt, amit kikapott, a többiek ellézengtek a folyosókon, vagy az udvaron. Egyedül maradtam. Az üres osztálytermet csak az én jelenlétem töltötte be, mert ez így megy minden áldott nap... Elegem van! Ajtónyílásra lettem figyelmes, de senki nem lépett be rajta. Talán üzenni akarnak valamit? Tőrbe csalni, hogy aztán megviccelhessenek? Nem tudom... a kíváncsiság túl tett rajtam és elindultam a terem ajtaja felé. Egy új remény érzek az ereimben... Lehet rossz döntés lesz, de ennél pocsékabb napokat is túléltem már. Kockáztatni akarok!
Utolsó év... Már csak egy tanév és végre elmehetek innen!
Ledobtam magamról a puha, vékony takarót, majd kisírt szemeimet megtöröltem egy nedves kendővel, ami az éjjeli szekrényemre volt helyezve. Hajamat hátra simítottam, felálltam és a szekrényemhez sétáltam. Finoman elhúztam az ajtót, az elém táruló ruhákat kezdtem el figyelni. Kiválasztottam egy barna toppot, egy fekete cicanadrágot, hozzájuk egy fekete pulóvert, ami remekül jellemezte zárkózottságomat. Hajamat kiengedve hagytam, csak gondosan kifésültem kócos fürtjeimet, majd az apró kis lakásban köröztem, mire megtaláltam a fekete köves szandálomat, amit fel is húztam. Mire feleszmélhettem volna bánatomból, már indulnom kellett a buszra, nehogy lekéssem. Na akkor egy kis reggeli testneveléssel kezdhetném a napot, bár nagyon nincs ínyemre a gondolat.
Sietősre vettem a figurát és nem tétovázva a mosakodással, hamarabb indulhattam a közeli buszmegállóba, ahol rengeteg iskolába készülő, velem egykorú társaság állt és cseverészett a tegnap történtekről vagy esetleg a mai programról. Az egyik osztálytársam, Viola egymagában ácsorgott a tömegben, szépen kiöltözve. Egy ideig elgondolkodtam, majd körbetekintettem a tömegen... Istenem! Nem vettem fel ünnepi ruhát! Na jó, talán nem fog feltűnni senkinek, ha nem veszem le a pulcsit. Basszus! Hogy felejthettem ezt el?! Szeptember elseje van Treena! Most már késő bánat. Nem tudok visszafutni, hogy átvegyem ezt a toppot egy blúzra.
A busz megérkezett, mi meg beálltunk a sorba. Előkaparásztam a bérletemet, mire sorra kerültem felmutattam a buszsofőrnek, utána helyért forgattam jobbra meg balra a fejemet. Mindenhol ültek, egy darab hely sem volt, majd egyszer csak megpillantottam Violát, aki egyedül ült. Nem volt választásom, minthogy lehuppanok mellé és nem kell ácsorognom, s hallgatni a sok sületlenséget, ami reggelente általában menni szokott. Tehát kérdezés nélkül elhelyezkedtem a lány mellett, de "meglepetésemre" észre sem vett. Miért is figyelt fel volna rám? Az osztályban sem tűnik fel neki, ha elmegyek mellette. Sajnos ez már csak az én bajom és senki másé. Az út csendesen telt, az emberek fáradtak reggel hétkor, semmi kedvük társalogni, hisz van rá egy egész napjuk. Persze velük ellentétben, nekem nem okoz nehézséget az, hogy a suliban csöndesen babráljak a könyvekkel, nem venni észre a körülöttem nyüzsgő környezetet, ahogy a diákok nagyot kacagnak egy belsős viccen, vagy esetleg egy embert nevetnek ki szerencsétlensége miatt. Nem zavar... már megszoktam.
A busz megállt, a Sweet Amoris alsó, illetve felső éves diákjai libasorban szálltak le a járműről, majd csoportokba verődve vágódtak be a nagy épületbe. Viola a leszállásom után pillantott meg, de előre tekintett, s tovább sétált. Sóhajtva próbáltam eltekinteni a helyzettől, nem foglalkozni vele. A gond az, hogy mindig a sírás kerülget napközben, amikor látom mennyire jól érzik magukat az emberek, én meg egymagamban bánkódom, mert ha odamennék hozzájuk elküldenének melegebb éghajlatra. Átok reám, amiért megszülettem! Jó, ezt nem gondoltam komolyan, de akkor sem változtat a helyzetemen semmi.
- VIGYÁZAT!! - hallottam a kiáltást mögülem... késő volt. Egy őrült biciklis erőteljesen félrelökött, mire a cserjébe vágódtam, fennakadva a táskámmal a tetején. Nem mondhatnám, hogy alacsony bokrok voltak mellettem... Ez is csak az én balszerencsém! Nem hiszem el! Ráadásul a frontális ütközőm nem más, mint Kentin. Hogy lehet ilyen... mindegy. Nem rajta röhög most mindenki. Vörös fejjel figyeltem, ahogy mindenki rám szegezi a tekintetét, s hangos nevetésbe kezdenek, tapsolnak, fotóznak. Nagyon poénos, mi? Majd ha ide aggatom fel őket egyszer...
- Nem tudom ezt elhinni! Jézusom! Jól vagy, Treena? - letekintettem, mire kikerekedett szemekkel néztem Kentinre. Tudja a nevemet? Mióta? Csak nem megjegyezte a töri órákról?
- Szerinted, hogy lennék? - motyogtam, majd kapálódzva próbáltam lekerülni, de a táskám rendesen beakadt. Láttam, amint valaki egy létrát hoz, majd a srácnak átadva visszavonul.
- Leszedlek, oké? - kiáltotta, s szétnyitotta a létrát, lerakta, ennek következtében felmászott rá, addig, hogy eltudjon érni. - Fogd meg a kezem! - nyújtja ki erős karját. Tétovázva egy kicsit, de félve megragadtam a kezét. Wow! Milyen meleg, és puha...
- A táskám... - biccentettem arra, ami jelenleg tartott, nehogy lepottyanjak. Kentin a másik kezemért nyúlt, majd felfele kúszott karomon, mire elérte a táska fülét és leszedte rólam, ami a meg táskát illeti... leesett. A srácnak esve egyensúlyoztunk a létrán, mire sikeresen leemelt. Leporoltam magam, felkaptam a táskám, máris indultam volna, de a megmentőm elém állt.
- Ühm... Kösz... hogy lesegítettél. - néztem a földet lesütött szemekkel, aztán a válaszát nem várva meg, besiettem az épületbe.
Régi, fakó kék szekrényemhez siettem, ahova bepakolhattam az itt hagyható dolgaimat. A diák sereg terjengett a folyosókon, közben megszólalt a hangos bemondó:
Kedves régi,- és új diákok!
Kérlek fáradjatok be a saját osztályotokba, az osztályfőnökötökhöz és osztálytársaitokhoz! Lassan kezdődik az évnyitó!
Köszönöm!~
Becsapva a szerkény ajtaját, elindultam az osztályterem fele, ahol az eggyel alattam járó Amber és barátnői ácsorogtak. Biztosan Nathanielt keresték. Talán Castielt, akiért a szőke liba él és hal! Próbálok a három vékony hangú mellett elsuhanni, de nem bírják, hogy ne tegyenek megjegyzéseket senkire... főleg rám ne.
- Na, ez a szellem csaj, haha! - gúnyos pillantással nézte, ahogy bemegyek a terembe. Bár megálltam az ajtóban, arra biztatva magam, most szóljak vissza valamit, mégsem tettem semmit. Inkább besétáltam a többiekhez. Leültem a középső padsor második padjába. Előttem Viola és Iris társalgott, észre sem vettek semmit, annyira belefeledkeztek a nyári témájukról. Biztosan rengeteg mindenről tudtak beszámolni egymásnak. Mögöttem Nathaniel ült egyedül, de most a helye üres volt. Lehet még a DÖK teremben írja a beadandóit már előre. Rengeteget tanul, nem foglalkozik mások lesújtó véleményével. A hátsó padsorok egyikében Castiel terpeszkedett szét a székén, egy másik osztályba járó végzős csajjal flörtölgetett. Azt hiszem Marissa a neve, de egy hét múlva mással fog már járni és elfelejti szegény lányt a nevével együtt. Alexy és Armin most léptek be a terembe. A feketeség kezében szokásosan egy új fajta játékkonzol helyezkedett el, amit erőteljesen nyomkodott. Alexy a legcsinosabb és divatos ünnepi ruhájában jelent meg, mire végig futtatta tekintetét a diákseregen. Rám sem nézett... Kentinen akadt meg a szeme, aki az ablak mellett ült a harmadik padban. Armin letelepedett a sárc mellé, mire a "kék hajú divatisten" leült eléjük. Nagy társalgásba kezdtek, lefogadom Kentin megfogja említeni a balesetünket, aztán majd rám néznek és kinevetnek. Rosalya és Lysander is feltűntek a láthatáron. Lys elhelyezkedett Castiel mellett, ahol a két enyelgő páros nem zavartatták továbbra sem magukat. Milyen gusztustalan ez már... Rosa pedig Alexy mellé ült. Tavaly igen jóban lettek, mikor egy iskolai fesztiválon közös ruhát készítettek az osztálynak. Vagyis csak a képviselőinknek. Peggynek és Kimnek. Capucine pedig a helyi pletykákban jártas. Ő is az osztálytársam. Elég kevesen vagyunk. Ha összeszámolom akkor összesen... tizenkettő. Mi vagyunk a legalacsonyabb létszámú osztály az egész iskolában. Ezért legösszeszokottabb is. Tök jó már akinek, de nekem nem. Kilógok a sorból, mintha nem is léteznék köztük. Ma volt az véletlen egybeesés, hogy Kentin leszólított és észrevette, ahogy elgázolt. Nem a legjobb élmény, de ez is valami, nem igaz?
Az évnyitó ünnepség elkezdődött, amint beért az osztály főnökünk, Mr. Black. A hangosbemondón keresztül zajlott le az egész az első órában, aztán következett az első szünet, de mielőtt mindenki kivágódhatott volna az ajtón, Mr. Black beszámolt az érettségiről, a szalagavatóról, a ballagásról, a drága osztálypénzről, a ballagási ruhánkról, meg minden egyéb fontos programról. A beszéde befejezése után, egyszerre nagy ricsaj lett, Castiel száguldott ki, Nathaniel sem maradt sokáig a rengeteg papírmunkája miatt, amit kikapott, a többiek ellézengtek a folyosókon, vagy az udvaron. Egyedül maradtam. Az üres osztálytermet csak az én jelenlétem töltötte be, mert ez így megy minden áldott nap... Elegem van! Ajtónyílásra lettem figyelmes, de senki nem lépett be rajta. Talán üzenni akarnak valamit? Tőrbe csalni, hogy aztán megviccelhessenek? Nem tudom... a kíváncsiság túl tett rajtam és elindultam a terem ajtaja felé. Egy új remény érzek az ereimben... Lehet rossz döntés lesz, de ennél pocsékabb napokat is túléltem már. Kockáztatni akarok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése