3. Fejezet

   Pár percen keresztül döbbenten álltam esernyővel a kezemben, mire a srác előttem legyezgette vigyorogva a kezét. Észhez tértem azzal, hogy leejtettem az kezemben szorongatott tárgyat. Pislogva figyeltem, ahogy Victor felveszi.

- Ennyire megleptelek, Hugi? - El is felejtettem. Victor az én bátyám, aki már jó pár éve végzett az iskolában. Most egy autószerelős műhelyben dolgozik, elég jól keres ott, azt hiszem Brooklynban.

- N-nem... csak egy kicsit... - beengedtem, az esernyőt leraktam a helyére és besétáltunk a konyhára, ahol leültünk egymással szemben. Csendben könyököltem az asztalon, nem szerettem beszélgetést kezdeményezni. Inkább játszadoztam a gondolattal, vajon mi szél hozta erre fele a testvéremet.

- Szóval, hogy vagy? - kérdezte végül a srác, mire csak vállat vontam, továbbra sem voltam hajlandó beszélni. Az előttem ülő kínjában tarkóra rakta a kezét, valamin nagyon agyalt, mert beszédre nyitotta a száját, de nem szólt semmit.

- Gond van? - néztem egyenesen a szemébe felvont szemöldökkel, egyelőre kíváncsi vagyok mit akar. Ha már évekig semmit nem hallottam róla, akkor jogom van tudni mindenről ami velem kapcsolatos, vagy csak közöm van hozzá, akár egy kicsit is.

- Hát... igazából nincs. Miattad jöttem.

- Miért? - meglepődött a reakciómon, milyen jól leplezem az érzéseimet.

- Hallom mi van a sulidban... - elhallgatott, majd tovább folytatta. - Igaz, hogy teljesen ki vagy közösítve, már lassan négy éve?

- Igen, és? Mióta foglalkozol Te ezzel, hm? - felálltam és elé sétáltam. - Ha ezért jöttél, hogy közöld, mennyire sajnálsz, hát kösz szépen, de elegem van abból, hogy csak valami okból közelednek felém. Menj el! Szeretnék aludni. - Victor kapkodva állt fel, nem szólt semmit, csalódottan elviharzott. Most már komolyan elegem van! Bezártam az ajtót és annak neki dőlve újra könnyeimet folyattattam. Teljesen rosszul vagyok mindenkitől! Még magamtól is...

  Másnap reggel megszólalt a reggeli ébresztőm, amit hamar ki is kapcsoltam. Mély sóhajjal rugdostam le magamról a takarót, lassan felülve az ágyon megtöröltem az arcom. Újra rászáradt könnyek borították be az arcbőröm, csak egy újabb átlagos nap... Halk kopogások a tetőn, az ablakon esőcseppek, kint pedig szakad az eső. Nem is kezdődhetne jobban ez a nap. A szekrényemből egy fekete legging, hozzá egy hosszított szürke ujjatlan rajta a kedvenc bandám nevével. Egy farmerdzsekivel dobtam fel az egészet, fehér tornacipőm a küszöbön várt már rám. Hajamat kiengedve hagytam, nagyon nem tipródtam, úgy nézek ki ahogy. Leszaladtam a lépcsőn, a konyhába robogtam a kajámért, majd megint siethettem a buszra. A szokásos emberek ott álltak, hangosakat röhögtek, egymást hozták kínos helyzetekbe... Szánalmasak. Viola egyedül ácsorgott, épp rajzolt valamit, odasétáltam, majd leültem mellé szótlanul, sejtettem hogy nem fog észre venni. Nem ez történt. Rám pillantott, majd zavarában halkan köszönt nekem. Felé szegeztem a fejem, meglepetten néztünk egymásra egy ideig, majd végül megszólaltam:

- Szia, Viola... - Halvány vigyorral elrakta a rajzát, s felém fordult a székben, már mondott is volna valamit, de jött a busz, a tömegen Kentin vágódott át hangosan lihegve, azt hittem megfullad. Felénk pillantott, majd mellénk sietett.

- Sziasztok. - köszöntött, azzal fel is szállt a buszra. Mindenki elfoglalta a helyét, én szálltam fel legutoljára, mire osztálytársam intett, hogy üljek le mellé. Viola mellett egy vörös hajú lány ült, kin fejhallgató helyezkedett el, hallani lehetett a country zenét. Előttem két csacsogó szőke ült, kritikát írtak a tabletjükön, ahogy észrevettem. Mellettünk egy öreg nénike, mellette pedig egy hat év körüli kislány üldögélt, az ablakon  bámult kifele, közben folyamatosan puszilgatta a nagyit, - mármint a nénikét, aki biztosan a nagymamája - közben hajtogatta neki, hogy szeretlek. Szomorú pillantással meredtem az előttem lévő ülés támlájára, mire egy kezet éreztem a vállamon.

- Öhm.. bocsi, csak... - Kentin levette rólam a kezét, zavartan pillantott előre, majd vissza rám. - Szomorúnak tűnsz. Úgy mindennap, amikor látlak. - vállat vonva dőltem hátra az ülésen.

Visszagondoltam a múlt évre, amikor Anya kérdezte meg ezt tőlem karácsonykor, mikor hazajöttek pár napra az ünnepi időszakra. A szobámban üldögéltem, Anya benyitott, hozta magával a reggeli forró teámat. Mosolyogva leült mellém, átadta a bögrémet, mit megköszönve kortyolgattam. 

- Olyan szomorúnak tűnsz. Mi a baj? - megsimogatta arcomat, mire arrébb távolodtam tőle, fejemet lehajtva ültem egymagamban. - Treena... - csalódott hangja még jobban bekönnyesítette a szemem, mire sírni kezdtem. Anya tétlenül nézett rám, mire csak egy fejcsóválással otthagyott egyedül. Tenyerembe temetem az arcom, s csak sírtam, abba nem hagyva egész este...

- Sosem tudták mi a jó nekem...

- Tessék? - meredt rám a srác felvont szemöldökkel, ijedten emeltem fel a kezeimet.

- Semmi, tényleg.. öhm... hagyjuk.. mindegy. - A busz végállomáshoz ért, a diáksereg sietve szállt le tömegesen a járműről. Viola is gyorsan lépkedve besietett az épületbe, csak lila haját láttam már a bejárati ajtó mögött. Kentint is elhagytam, ja nem. Csak Alexy eltakarja előlem, mondjuk kit izgat? Elindultam egyenest, kerültem a nagy klikkeket, mindenkinek a beton közepén kell megállnia ugye? Szerintem is...

  Az osztály remekül kihalt volt, még a saját lélegzésemet is tisztán hallottam, lassan alig mertem levegőt venni. Az ajtó nyílt, Castiel lépett be, miközben egy csajt cipelt magával és úgy smároltak... Hm... micsoda élményben részesülhettem....

- Castiel! - szólalt meg a fekete hajú, miniszoknyás, nagy keblű csaj. - Nem vagyunk egyedül. - rám nézett, ahogy a srác is. Elvigyorodva megszólalt:

- Csatlakozol... Treena? - felvont szemöldökkel csaptam össze a történelem könyvemet, majd felálltam, s kiviharoztam a teremből. Mégis mi a fene volt ez?! Mindjárt rosszul leszek! Besiettem a női mosdóba, ahol Amber sminkelgette magát egyedül. Nem foglalkozva vele bementem az egyik fülkébe, s magamra zártam az ajtót. Nekidőltem a falnak, mélyeket lélegeztem próbáltam nyugtatgatni magam, éreztem ahogy egyre vörösebb lesz az arcom, amint az előbbire gondolok. Szentséges ananász! Nagyon égő volt! Már eseményekkel dúsan telik ez a nap. Pfuh..

- Lynn? Mi van vele? - hallottam Charlotte hangját. Úgy tűnik a három grácia nem járnak egyedül, Leet is hallottam, amint válaszol a lánynak.

- Amber tegnap eléggé leoltotta. Ráírt Facebookon. - Mindenki csak ott tudja oltani a másikat? Nem illene hallgatózni, de még mindig kerülget a hányinger. A két lány tovább folytatta a beszélgetést. Nem tudom Amber hova lett, mert ha itt lett volna akkor nem így beszélnének.

- És mi volt? - kérdezte a lány, mire Lee lehurrogós hangon válaszolt neki a kérdésére.

- Te semmiről nem tudsz? Béna... Na mindegy. Amber ráírt, azzal, hogy eltörte a kezét, még nem szerez nagyobb hírnevet és felejtse már el Nathanielt, mert még megbánja. (Akárcsak egy mexikói drámában...)

- Mit írt neki vissza?

- Semmit! - válaszolta izgatottan a fekete, meglepődve ültem tovább a vécéülőkén, lassan becsengetnek, de képes vagyok itt üldögélni... - Csak látta, mégsem írt neki vissza! Eltudod te ezt képzelni? Hah, biztosan fél Ambertől. Csakis ez lehet rá a megfelelő válasz rá.

- A kicsi Lynn berezelt, haha. - nevetett fel Charlotte, úgy tűnik abbahagyták már csak az ajtócsapódást hallottam, mire kijöttem a búvóhelyemről. Felsóhajtva a tükörbe néztem, megigazítottam a dzsekim, majd bementem vissza az osztályterembe. Mindenki bent volt, csak én hiányoztam onnan. Leültem a helyemre, majd vártam a tanárt. A könyvet elfelejtettem behozni magammal, ráadásul ez a tanár nem is enged kimenni érte, hanem egyest ad... Végszóra Mrs. Chesstow kivágta az ajtót és be is csapta. Mindenki egyenesbe vágta magát, majd a hetes, név szerint Melody jelentett. Remegve ment ki az osztálytársam, félős hangon megszólalt, majd leültünk. Mély lélegzetvétellel emeltem fel a kezem, azt hittem elsírom magam, ám hirtelen Alexy bevágódott mellém, s megragadta a kezem, hogy leeresszem. Megtettem, amint ez megtörtént, Alexy jelentkezett.

- Tanárnő! Elnézést, de nem hoztam könyvet, annyit tanultam, hogy az íróasztalomon felejtettem. Kérem nézze el, többször nem fordul elő. - mondta, édes és egyben elbűvölő arckifejezéssel, amitől ez a tanár olvadozni szokott, így elnézte és nem írt be neki egy karót. Mázlista...

- A-Alexy... - szólítottam meg a fiút, mire lecsitított mosolyogva, hagyta hogy én kezeljem a könyvet, ami egyébként az övé. Miért lett ilyen kedves hirtelen? Tegnap még észre se vette, hogy létezem. Mi történt ma mindenkivel? Csak ez járt a fejemben egész órán, alig tudtam figyelni bármire is. Amint befejeződött az első óra, megkezdődött a szokásos nyüzsgés, mire Viola elejtett egy cetlit mellettem. Felkaptam, már épp szólni akartam neki, hogy leejtette, de a felirat megijesztett:

Élvezd, amíg csak lehet. Elérkezett a TE időd!