4. Fejezet

  Már jó két perc telt el, hogy azt a cetlit szorongattam a markomban. Mit jelentsen ez? Kitől kapta Viola ezt a "levelet"?

  Hamar észhez tértem, hisz már senki sem volt jelen a teremben, más osztályból jövők kezdték elárasztani azt. Összekaptam a cuccaim, majd sietve indultam kifele. Gondolataim csak azon jártak, vajon visszaadjam e a lánynak azt a papírost, vagy inkább tartsam meg e magamnak. Végül az elsőt választottam, s elindultam megkeresni Violát. Biztos a Kertészklubban van. Általában ott tartózkodik, mert szeret kint rajzolni a szabadban. Hogy honnan tudom? Mindig kint látom, ezért.

  A folyosón lézengett mindenki, az A terem előtt hatalmas sor állt. Lassan megközelítettem a tömeget, befurakodtam közéjük keresve egy olyan helyet, ahol én tökéletesen látok mégsem vesznek észre. Amint ez megtörtént megpillantottam Castielt, a barátnőjét és Ambert vitatkozni. A szőke arca vörösen virított, miközben egy szivacsot tartott a kezében, egyenesen  a fekete hajú lány felé tartva. 

- Nem szólok még egyszer! Megint ki ez a csaj?? - morgott Amber, miközben folyamatosan haját csavargatta az egyik ujjával.

- Mi közöd van hozzá? Amber, fogd fel végre, hogy mi sosem és soha nem is fogunk járni! - idegesen túrt bele Castiel a hajába, majd szorosan magához ölelte a feketeséget derekánál fogva. Körbe tekintett a tömegen, majd felém bökött mutatóujjával. - Treena! Gyere ide! - Nem akartam menni, de a tömeg belökött a műsor miatt. Véletlenül sem hagynák ki a verekedést, vagy a friss pletykákat, amiket majd kiposztolhatnak a közösségi oldalakon.

- Mit akarsz kezdeni ezzel a csajjal? Csak ránézek és elkap a hányinger! - háborgott a szőkeség, göndör haját most már nem csavargatta, idegesen meredt rám, míg én próbáltam nem elájulni attól, hogy ennyien néztek. Mintha ezernyi szempár próbált volna kicsinálni a tekintetével, egyszerre akartak volna támadni.

- Ő az élő tanúja annak, hogy én és Tina együtt vagyunk. Ugye, Treena? - nézett rám sejtelmes tekintettel, mire elvigyorodva figyelt mit reagálok. Csak bólintottam egyet. Engem meg a rosszullét fogott el, amint arra gondoltam, hogy láttam meg ezeket...

- Bizony! Szóval, Amber legyél kedves és szállj le rólam, meg a pasimról. Ha nem ez lesz... - lépett közelebb Tina a lányhoz, és a szivacsot megragadva a szőke képébe nyomta. - Durvább dolgok fognak veled történni. - hátra simította hosszú, egyenes haját, majd megragadta Castiel kezét, s mikor elsétált mellettem rám mosolyogva pillantott végig rajtam. A tömeg szerte oszlott, amint kiléptek ők ketten az ajtón. Amber mérgesen törölte le magáról a krétaport egy mini tükör segítségével, mire rám nézve felvont szemöldökkel fordult el.

- Tűnj el innen! Nincs itt semmi látni való! - Némán sétáltam ki a folyosóra. Telefonomra pillantottam, s sietősebbre vettem a figurát. Öt perc múlva csengetnek, és Violát indultam el megkeresni. Kiérve az udvarra Lysander ült egymagában a padon, s dalszöveget írhatott, mert énekelt is hozzá néha. Milyen jó hangja van... Tehetséges figura. Én miben vagyok tehetséges? Olyan vagyok, mint egy krumpli. Egy alaktalan, kicsi, egy a sok közül...

  A Kertészklubban rátaláltam a rajzoló lányra. Elmerülve mozgatta a zsírkrétáját mindenfele a nagy vásznon, közben előkaparásztam a zsebemben bujkáló cetlit, s Viola felé nyújtottam, aki nem figyelt rám.

- Viola... - szólaltam meg halkan, ekkor felpillantott. Zavartan nézett rám, majd a papírra, s ijedten elvette Tőlem.

- Köszi... - mondta, majd összeszedve a cuccait elsietett. Értettem az ijedt reakcióját, hisz elég bizarr az a szöveg, ami arra volt ráfirkantva. Pár percig még egy helyben tipródtam, majd Jadet láttam meg érkezni, inkább elhagytam a helyet és pont csengőszóra vonultam a Biológia terem felé.

  Utolsó óránk tesi volt. Ez a tanár imád minket megfuttatni. Mr. Black egyébként egy rendes férfi, de rengeteg mindent elvár. Kentin húga, Luisiana eljött ma tesire, mert egy világbajnok atléta és a tanárunk az edzője. Nem gondoltam volna, hogy Kentinnek van húga é, hogy ekkora tehetség. Mindenki körbe vette és társalgott vele egy kicsit, én voltam az a kivétel aki inkább kihagyta a sorban állást. Az óra vége előtt tíz perccel elengedtek minket, én bevonultam átöltözni, míg a többiek maradtak megnézni a lányt. Nekem mindegy! 

  Az öltözőben épp a cipőmet húztam már fel, mikor egy nem várt személy lépett be hozzám. Begipszelt karja látványosan már alá volt írva, mindenféle névvel meg szívecskékkel. Lynn széles mosollyal állt meg előttem.

- Szia Treena! - kikerekedett szemekkel néztem rá, mióta is foglalkozik így velem? Azt hittem csak Facebookon ilyen kis 'rendes'. Biccentettem felé, majd tovább kötöztem a cipőmet, mire leguggolt elém és felemelte az államnál fogva a fejem.

- Mi a baj? Nem is örülsz, hogy látsz? - felvont szemöldökkel álltam fel, majd tornazsákomat megragadva ott hagytam. Ki kíváncsi rá? Mert én nem! Semmi kedven beszélgetni vele, nem vágyom a társaságára. Csak azért szólt hozzám, mert nem talált más embert. Bosszantó. 

  Otthon már minden sokkal kellemesebben telt, nem kellett a rengeteg idióta ember sületlenségét hallgatni. Táskámat a kanapéra hajítottam, cipőmet már az előtérben levetettem a többi közé, s elmerengve lépkedtem a konyhába, ahol majd főznöm kellene valamit. Egy szórólapot vettem észre a konyhapulton, amit még a postaládából szedtem ki még tegnap. 

- The Black Sky... - olvastam fel hangosan, majd megnéztem mit is ajánlanak. A nyál megtelt a számban, a hasam megkordult, szóval átöltöztem és a címet leellenőrizve elindultam a Fekete Ég nevű étterembe. Nem rég nyílt, szóval biztosan mindenki odamegy. Gyalog indultam, hogy szokjam a sétálást is. Egész héten buszozok ide-oda, folyamatosan hosszú perceket ülök és nem állok. Elég egészségtelen. 

  Sikeresen megérkeztem az épület elé, ahol a parkolóban csak pár autó, és a biciklitárolóban csak egy két bringa állt. Felsóhajtva tudhattam le, hogy annyian mégsem lehetnek bent. Így is történt. Nem sokan ültek az asztaloknál. A hely hatalmas volt, a mennyezet magas és olyan, mintha az eget bámulnád az üvegtető miatt. Köszöntöttem a pincérnek, aki a bejárat melletti pultban ácsorgott, majd leültem egy két személyes boxba. Már elő volt készítve az étlap, amit a kezembe is vettem. Újra ajtónyílás, s egy ismerős alak lépett az asztalom mellé, majd leült velem szembe. 

- Szia Victor... - szólaltam meg félig rápillantva. Mosolyogva dőlt hátra, majd az étlapot a kezébe vette tanulmányozni.

- Nem is rosszak a kaják. A kedvenced is itt van. - mutatta felém az étlapját, mutatóujja a brokkolikrémlevesen hevert, ami a kedvenc ételem. Igen, szerintem nagyon finom, bár nem mindenki van így vele. Csoda, hogy a bátyám tudja mit szeretek.  

- Aha. - válaszoltam, majd letettem az étlapot. - Miért jöttél? - Kölyökkutya szemekkel nézett rám, tette az ártatlan, de biztosan okból jött.

- Csak bejöttem megnézni ezt az új éttermet és megláttalak téged. Gondoltam leülök a rég nem látott Húgomhoz.

- Ez a baj, hogy rég nem látott. - szúrós tekintettel pillantottam rá, majd a terítőt kezdtem el gyűrögetni. - Nem is érdekel mi van velem...

- Ez nem igaz! Igenis aggódom érted! Ezért jöttem. - csapott kicsit az asztalra. - Ide fogok költözni. Szeretném, hogy tudd! - sóhajtva döntöttem oldalra a fejem, mikor a pincér jött és felvette a rendeléseinket.

- Jó. Még valami? - Újabb léptek hangzottak a fülemben, megint megállt valaki az asztalom mellett. 

- Castiel?... - Hangzott el egyszerre a kérdés az én, és Victor szájából. 

Mit keres itt?