5. Fejezet

  A bátyám boldogan állt fel, majd vidáman lepacsiztak Castiellel. Döbbent arckifejezéssel ültem még mindig a helyemen, egyáltalán nem erre számítottam.

- Mi ez az időben érkezés? Mi történt veled, Haver? - nevetett fel Victor, mire a Vöröske leült hozzánk. A két személyes asztal immár három személyes lett. A két srác hevesen számolt be a nyári kalandjaikról, hány csajt szedtek össze, elmesélték mennyire 'nem' hiányolták egymást. Ők ketten már az általános óta legjobb haverok, Victor költözése ellenére is olyanok, mint régen..

  A vacsora megérkezett, majd boldogan álltam neki enni, miközben hallgattam az előttem ülőket. Belekortyoltam a vizembe, mikor azt hittem félrenyelek a meghökkentségemtől.

- Komolyan? - lepődött meg a bátyám. - Treena nem is mondtad, hogy Amber neked hála beégett. - majd tapsolt egyet-kettőt. Vállat vontam, s megszólaltam:

- Én nem csináltam semmit... - motyogtam, majd letettem a poharat vissza az asztalra. Kezeimet tördeltem az asztal alatt, kicsit ideges lettem, hisz milyen rég társalogtam már a bátyámmal. Miről lenne témánk? Jóformán semmiről. Erre meg együtt vacsorázunk, aztán itt van Castiel is... Nagyon jó. 
  Amikor még általánosba jártunk és együtt laktunk anyáékkal, a kapcsolatunk sokkal jobb volt, mint most. Bár sosem ismertem igazán a barátait, sosem mutatott be nekik, nem is tudták, hogy létezem. A vezeték nevünkből jöttek rá, hogy mi testvérek vagyunk. Még a suliban történt ez, hogy Victort mindenki körbe vette, mert tudni akarták, hogy tényleg a húga vagyok e. Akkor léptem ki a teremből, és a tömeg rám meredt. Dermedten álltam az ajtóban, mire egyik régi osztálytársam fellökött és előre estem a könyveimmel együtt. Victor ekkor még nem mondta el, hogy a testvére vagyok. Szégyellt engem ügyetlenségem miatt. Azért is mert mindig is egyedül voltam. Sosem voltak igazi barátaim, akit annak nevezhettem, ő nyolcadikra úgy elszállt magától, hogy a végén már megunt és keresett egy másik barátot, akivel együtt lóghat. Akkor miért bíznék meg másban? Miért kellene mással barátkoznom? Minden... csak fájdalommal végződik. 
  Este fél hét volt mire elindultam haza. Castiel és Victor másik úton indultak haza, egymásba borulva és nagyokat nevetve léptek le. Sóhajtva sétáltam egymagamban a magányos utcán, hallgattam a tücskök ciripelését, nehezemre esett a járás. Minden lépés, mintha teherként mardosta volna a talpamban egyre erősödő fájdalmat. Jobb oldalamon a házak kerítését tapintottam végig, hol arra fordítottam a fejem, hol pedig a járdát figyeltem. Nem néztem fel, túl magabiztosnak tűnnék. Össze vagyok esve legbelül, egy adag hamu, csak ki kell várni mikor fújja szét a szél. Nem találom magam, miért is születtem meg? Mi célom van itt a földön? Végzős gimnazista vagyok, aki se a jó jegyeivel, sem a tehetségével nem büszkélkedhet. Nincsenek barátaim, az osztálytársaimnak láthatatlan vagyok, a szüleimet nem érdeklik az érzéseim, sosem tudták hogy mit kezdjenek velem. Egyedül élek egy kis házban, amiben egy darab fénykép sincs a rokonaimról vagy bárkikről. A sors nem tud velem mit kezdeni, fáj ez az egész..

  Megálltam az egyik ház mellett, s leültem a kerítés szélére. Az előttem levő bokor mocorogni kezdett, felemeltem a fejem, majd erősen figyeltem, mikor egy kiskutya ugrott elő nyöszörögve. Mikor meglátott hátrálni kezdett, hangosan sírt, nagyon félt. Felálltam, majd hívogatni kezdtem, megsajnáltam az állatot. Leguggoltam, majd kezemet nyújtottam felé, mire kicsit előrébb lépett, majd egyre többet megtett s megszimatolta a kezem. Hozzásimult tenyeremhez a kis szőrgombóc, leült. Elkezdtem óvatosan simogatni, puha szőre eléggé koszosnak látszott, csont és bőr borította testét, pár seb is fedte mancsait. Biztosan pár napja tehették ki szegényt. Óvatosan felvettem, majd hazasétáltam vele.

  A kiskutyán semmilyen nyakörv nem volt, így nem tudhattam hogy hívják. A konyhában leraktam , majd a szekrényből elővettem egy kis tálat, amibe vizet engedtem, majd leraktam a picike teremtés elé. Először megtántorodott, majd a levegőbe szimatolva közelebb lépett, s lefetyelni kezdte a vizet. Mályva színű szőrén a szeme körül barna foltok hevertek, meg a mancsain is. Aranyosan festett így. A hűtőben étel után nézelődtem, mit is adhatnék neki. Még elég fiatalnak tűnik, ha még a közeli bolt nyitva van, el tudok menni kutyakaját venni neki. Amint megitta az összes vizet a tálból, felvettem és nedves törölközővel megtisztítottam a fürdőben a bundáját. A sok kosz lejött róla, szárazra töröltem, majd ölembe véve újra el kellett mennem otthonról. Ennyiszer még sosem mozdultam ki, meg is van a havi mozgás.

  Még épp időben érkeztem meg a sarki boltba, ahol nem bánták, hogy behoztam a kutyát, csak megkérték, hogy ne tegyem le. A sorok közt keresgéltem, mikor megálltam, észre sem véve a mellettem állót. 

- Treena? - Fejemet a hang irányába fordítottam, mire Kentin állt mellettem. 

- Igen? - kérdeztem halkan, mire a kutyus elkezdte vidáman csóválni a farkát és folyamatosan szimatolt. Kentin óvatosan megsimogatta, az állat élvezte a törődést.

- A tiéd? - figyelte az arcomat, mire félrepillantva bólintottam. - Nagyon aranyos. És hogy hívják? - mosolyodott el.

- Nem tudom... Hazafele találtam rá. - magyaráztam, majd a kutyakajákat figyeltem. Fogalmam sincs milyet kéne neki vennem. Hirtelen egy kéz levett egy dobozt.

- Tessék. - adta az üres kezembe. - Kifejezetten kiskutyák számára. Vitaminokkal van tele, meg mindennel. Gondolom nincs egy hónapos még szegény pára. - nézett az ölemben pihenő kutyusra.

- Meglehet. - vontam vállat, majd még párat levettem a polcról. Nem is olyan drága. 

- Ha gondolod, szívesen segítek gondozni. - ajánlotta fel a segítségét. - Tényleg. Írj rám, ha szükséged van valamire. - majd az órájára pillantott. - Most mennem kell! Holnap találkozunk. Jó éjszakát! 

- Szia. - mondtam, majd sietve ment a pénztárhoz, amint fizetett le is lépett. Egy darabig figyeltem a bejárati ajtót, majd én is megindultam a pénztárhoz, hogy fizethessek. 

  Másnap reggel nem az ébresztőm keltett. Az ágyam mellett a picurka teremtmény hangosan vakkantott egyfolytában, sietve másztam ki az ágyamból, éreztem, hogy sürgős mosdó ügyei vannak, így egy dzsekit magamra kaptam, a pizsama fölé, majd ölembe véve az állatot kisiettem az épület elé, ahova leraktam a kutyát. Figyeltem nehogy elmenjen, de amint elvégezte dolgát, rohant vissza hozzám. Talán azért, mert reméli, hogy nem hagyom el, vagy azért mert vágyik a szeretetre. Egy biztos: Törődni fogok vele! Nem hagyom, hogy szenvedjen!