7. Fejezet

  Hidd el, érdekelni fog... 

Honnan tudhatnám, hogy érdekelni fog e? Csak idegessé tett a mondatával, és azzal, hogy csak ott áll, mint aki ráér.

- Mond akkor, mert... nem érek rá ilyenekre. - motyogtam, miközben hol a jobb, hol a bal lábamra nehezedtem rá a testemmel. Jumpy a fűben szimatolt, hempergett, míg Castiel elvigyorodva meredt rám.

- Treena, nem holmi hülyeség miatt hívtalak ide. Victorról van szó. - Hamar elkomorodott, s mély levegőt véve folytatta, amit elkezdett mivel én nem voltam képes megszólalni. - Beszélgettem vele, elég sokat. És.. kiderült, hogy Thelma, az új osztálytársunk a barátnője aki a te volt barátnőd. Victortól tudom, mielőtt megkérdeznéd. A bátyádnak bűntudata van miattad. Azért beszélhetnél vele. - Összeráncolt homlokkal figyeltem szúrós tekintettel a srácot. Mérges lettem, de nagyon mérges. Rég nem bosszantott fel így semmi mint jelen pillanatban.

- Ó, szóval beszéljek vele? - majd közelebb sétáltam, de tartottam a tisztességes távolságot. - Tehát ezért hívtál ide este, hogy közöld velem, hogy beszélnem kellene Victorral. Tudod mi a nagy helyzet? - Furcsán nézett rám, fejét csóválva hallgatott. - Az kérlek szépen, hogy a bátyám elmehet a fenébe! Ezt megüzenheted neki, mert tőlem úgy tűnik nem hallotta elégszer régebben! - felkaptam a kiskutyát, majd sarkon fordulva indultam el hazafele. A hideg levegőtől, leheletem folyamatosan gőzként szállt ki a számból, miközben fújtam ki a levegőt.
  A düh eluralkodott rajtam, még soha nem beszéltem így senkivel, olyan megaláztatás volt nekem ez a sok magányos év... Castiel pedig felszakította a mély sebeket bennem. Victort sajnálnom kellene..? Miért őt? Az én érzéseim már nem számítanak? Kit álltatok! Sosem törődtek az érzéseimmel...
A telefonom csengőhangja zavarta meg a csendet az utcában, mikor láttam, hogy Anya hív.
- Haló? - szóltam bele elcsendesedő hangon.
- Szia Treena! Jaj, annyira örülök, hogy hallom a hangod! - kezdte vidáman édesanyám, amitől eléggé meglepődtem. Nem is tudom, mikor hallottam őt ennyire boldognak...
- Szia Anya... Miért hívtál fel? - sóhajtottam a telefonba, közben sétáltam lassan előre, Jumpyt lerakva a földre, s pórázon irányítottam.
- Hát, az Igazgatónő tegnap felhívott, hogy egyik nap a kezei közé került egy dosszié, amiben a Te adataid voltak. Belenézett és feltűnt neki, hogy általánosban rengeteget úsztál és a csapatoddal versenyeket nyertél meg. Közölte, hogy tagok kellenek az iskolai úszócsapatba, és kire gondolt? - sejtettem mi következik. - Hát rád! - Tudtam! Amikor kiejtette az úszás szót a száján, már minden világossá vált. Bevallom, nem vagyok rossz úszó, de fogalma sincs arról, milyen kellemetlen volt abban a csapatban lenni. Eltűrtek, állandóan kihagytak a programjaikból, kirekesztettnek éreztem magam köztük. Egyedül nem szerettem volna úszni, féltem attól hogy mindent elszúrok és kinevetnek...
- Nem szeretnék a csapat tagja lenni. - motyogtam összeszorított állkapoccsal. Anya hangja megrekedt, nem szólt semmit a telefonba.
- Tudom, hogy nem vagy egy társasági lény, de nem élveznéd az úszást? Hisz úgy szerettél fejest ugrani a vízben és pillangóban versenyezni. Egyébként a hétvégén meglátogatunk! Apád is megkapta a szabadnapját, így haza tudunk utazni. Victorral találkoztál már? - Egyszer még az úszásról beszélt tématerelés kép, most meg bejelentette, hogy haza utaznak Apával együtt. Szóval Victorról is tudtak ráadásul...
- Remek, örülök nektek. - Nem akartam vitázni, nem is szoktam. Biztosan nem fogok csatlakozni az úszócsapathoz, ebbe belenyugodhat mindenki! - Igen, találkoztam vele. Miért költözött vissza Canterburybe? - tettem fel a kérdést végül, ami nyomasztotta a lelkem. A bátyám érkezése felforgatta bennem az érzelmeket. Egyszerre jöttek az emlékképek, a szavak, a múlt egy ketrecbe tartja a lelkem, miből kiszabadulni képtelen vagyok. Marcangol legbelül, a külvilágból támadó nyilak felszakítják a nagyjából behegedt sebeket.
- Hát egyrészt miattad ment, mert amikor hallotta, hogy az összeomlás szélén állsz, elköltözött. Na meg ahol dolgozott, onnan meg kirúgták. Egyetemre gyűjtögetett, de még nincs elég pénze hozzá, így Canterburybe most munkát is keres. - meredten bámultam előre, összeráncolt homlokkal figyeltem az előttem ugrándozó kiskutyát.
- Miattam? Miért sajnál ennyire? Amíg ezt nem tudta, nem érdekelte mi van velem, szóval feleslegesen jött ide. Csak maradjon távol Tőlem. Nincs szükségem rá. Na szia. - majd kinyomtam a telefont és a zsebembe csúsztattam. Kezemet homlokomra helyeztem, fájdalmasat sóhajtva dőltem a ház falának mögöttem. Sosem volt a csütörtöki nap olyan felemelő nap, most pláne nem. Nem is tudom mi lett volna rosszabb már... Gondolataim összezavarodva keringnek az elmémben, próbálják kigubancolni a csomókat, de csak egyre rosszabb lesz,  s bekövetkezett az erős fejfájás, amitől könnyeim is kicsorbultak, s fejemet fogva összerogytam a földre. Jumpy hangosakat vakkantott, ijedten ugrált körbe, a fájdalmat csak erősítve ezzel. Feltápászkodtam földről, összeszedve magam lassan ballagva indultam meg újra...

  Végre péntek. Bár az éjjel szinte alig aludtam valamit, csak bámultam a plafont könnyes arccal, mégis pozitívként élem meg a napot. A hét utolsó iskolai napja, és pihenhetek a hétvégén. A szüleim csak este érkeznek nagy valószínűséggel, de már nem bánom, hogy jönnek. Mégsem öl meg a magány, és megismerhetik a kutyámat is, ki még nagyban aludt, mikor felébredtem. A nap újra bevilágított a szobámba, megvilágítva az üres falat. Egyedül a naptár és a fali óra díszelgett, meg egy poszter. Ahogy ezt megvizsgáltam, kimásztam az ágyból, s szekrényemhez lépkedve előkaparásztam a mai ruhaadagomat. Egy sötét farmernadrág, bordó színű rövid ujjú és egy virágmintás fehér sál. Hajamat kiengedve hagytam, csak kifésültem, majd fekete tornacipőmet felvéve kivittem az épület elé Jumpyt, hogy elvégezhesse a dolgát. Ma korábban keltem, hogy ne úgy járjak, mint tegnap. 

  A levegő friss volt a harmattól, lágyan fújta barna tincseimet a szél. Félig lehunyva szemem, úgy figyeltem az állatot, ahogy egy bokor körül szaglászott. Léptek zajaira figyeltem fel, ahogy megfordultam a hang irányába. 

- Treena! - lépett elém Lynn. Hangja nyugodt és csendes volt. Haja copfban díszelgett, fejében egy virágos hajcsattal. Fehér ujjatlant és hozzá egy derekas, pörgős halványkék szoknyát viselt. Kék magassarkúin egy-egy masni díszelgett az oldalukon.

- Igen? - Néztem rá kérdően, de közben ölembe vettem a kutyust, mert messzebb akart menni a kelleténél.

- Miért utálsz engem? - Szomorú arca mindent elárult. Valami nyomasztja a lelkét, de nem ez, amiért idejött. Kérdően néztem rá, miközben figyeltem csillogó szemeit. - Tegnap is annyira elutasító voltál velem. Én csak szeretnék veled megbarátkozni, de nem nagyon sikerül... - összekulcsolta kezeit maga előtt, lesütött szemekkel figyelte a járdát.

- A három év alatt nem vettem észre, hogy barátkozni akartál volna velem. Mond, mit szeretnél? - Felemelte a fejét, majd gonoszan elvigyorodott.

- Ügyes, tudtam hogy nem fogod ezt elhinni. Jó emberismerő vagy, Treena. - majd keresztbe font karokkal nézett rám továbbra is. - Thelma miattam jött vissza ide. De azt nem gondoltam volna, hogy egy osztályba is kerülök vele. Az meg még jól jöhet, hogy Te utálod Őt, hisz megkeserítette az életed, nem igaz? - Mosolyától kirázott a hideg. Tudja, hogy régen jóban voltam Thelmával? gondoltam, miközben egyet hátráltam. 

- Nem fogok belemenni a kis játékaidba... - majd a telefonomra tekintettem. - Most mennem kell. - elindultam, de Lynn a vállamra helyezte a kezét.

- Remek alkalom lenne a bosszúhoz, Treena. Nem lenne jó végig nézni... ahogy szenved, akárcsak Te? Visszakapná azokat az éveket, amiket megkeserített neked. Gondold át! - elengedett, s tovább sétált még utoljára rám pillantva. Komoly tekintettel figyeltem, ahogy elhalad. Miért ilyen bosszúvágyó? Mi történt köztük? Miért akar belerángatni ebbe? Fejtörést okoznak csak nekem...

  

  Az első két óra szokásosan telt, nem történt semmi. Kentint megint nem láttam a suliban, kezdett furcsává válni a dolog. Castiel megint egy másik lánnyal enyelgett a hátsó padban, Nathaniel a DÖK-ben töltötte a szüneteit. Armin a padjában játszott a konzoljával, míg Alexy mellette ült és hozzá beszélt, bár szerintem feleslegesen. Rosalya a telefonját nyomkodta, Kim és Viola kiviharoztak a folyosóra, Lysander is utánuk. Thelma pedig telefonon beszélgetett a bátyámmal. Bár kitudja, hogy az "édesem" és a "cukikám" szavakat kinek szánta. Lynn is bent üldögélt a padon a törött karjával, miközben a tizenegyedikes fiúk és pár végzős srác a másik osztályból körülötte beszélgettek. A hírnévnek ára van, és ezt most még ki kell élvezni amíg menőnek tartják. 

A padban ülve írtam a házimat, mikor egy kéz csapott a padomra. Felpillantottam, mire szembe találtam magam Castiellel. Vörös tincsei a szemébe lógtak, kivételesen rövid ujjú pólóban, a dzsekije nélkül. Nem mintha annyira érdekelne mit hord.

- Várnak a folyosón. - közölte velem, mire kérdően néztem rá, de visszament a jelenlegi csajához. Felálltam, s félénken sétáltam ki a folyosóra. Senkit nem láttam, akit ismernék, mégis kit keressek vagy kiket?

- Treena Freese? - megfordultam.