2015. március 29., vasárnap

8. Fejezet

  Egy magas, vörös hajú nő állt előttem, mellette egy apró kislánnyal, kinek haja két copfban volt összekötve. Arca könnyek maradványaival volt tele, egy képet szorongatott a kezében. Rámeredtem a fotóra, nem tudtam kivenni mi lehet rajta, mivel lila virágmintás ruhájához szorította.
- Maga Treena Freese? - nézett rajtam végig a nő, mire biccentettem egyet. - Anastasia Rivera vagyok. Ő itt a kislányom, Rhoda. - mutatkoztak be. Fogalmam sem volt miért kerestek, bár ha amiatt, amire gondoltam...
- Üdv.
- A maga szomszédja Mrs. York? - Bólintva nehezedtem az egyik lábamról a másikra. Képzelő erőm nem dolgozott, teljes tudatlanságban álltam a két ember előtt, akik rám meredtek. 
- Una nagyi... - szipogott a kislány, s a kezében lévő fotót a mellkasához szorította. Sajnálkozó tekintettel néztem rá, majd vissza a magas hölgyre. Az anyuka megsimogatta a kislány kobakját, nagyon akkor sem tudta megnyugtatni. Mi történt a nénivel?
- Ha nem nagy teher, vigyázna a kislányomra, amíg Mrs. York holmijait kicipelnénk a kis lakásból? Ma délután. Persze, ha nem ér rá, akkor hívok neki dadust, csak mégis ott lenne a szomszédba, nem lenne távol tőlem.
- Mi történt Mrs. Yorkkal? - tettem fel végül a kérdést, amit mondandója közben szerettem volna megemlíteni, de inkább hagytam beszélni. A kislány, Rhoda arca olyan érzelmeket irányított felém, amiket mindennap érzek. Szenvedés, fájdalom, szomorúság keverékei. Hófehér arcára göndör, vörös fürtjei olyan lágyan simultak rá, apró szeplői beterítették szemei alatt, s az orrán. Zöld szemei ártatlanságot, csupa őszinteséget sugalltak mindenki felé.
- Ő... - zökkentett ki a nő gondolatmenetemből. Pislogtam párat, mire tényleg tudtam rá figyelni, és ezt észre is vette. - A hölgy eltávozott. - mondta kissé halkan, s a mellette ácsorgó kislány, újra könnyeit kezdte el potyogtatni. Ami feltűnt, hogy egyre több ember kezdett el minket nézni, ami roppant zavaró tényező volt számomra, így gyorsan be akartam fejezni ezt a társalgást.
- Igazán sajnálom, részvétem. Szívesen... vigyáznék a kislányra. - Rhodára pillantottam, aki szorosan bújt édesanyja lábához.
- Ó, nagyon szépen köszönöm. Akkor délután ötre ott is lennénk, rendben? - Táskáját megigazította a vállán, majd megragadta gyermeke kezét, kisétáltak a suliból.
  Nathaniel haladt el mellettük, kedvesen elköszönt jó fiú módjára, miközben sarkon fordultam, hogy visszamehessek az osztály terembe. Ekkor megpillantottam az egyik szekrénynél Kentint. Komor arcát a telefonja kijelzője világította meg, rászáradt könnyek csíkjai tapadtak a bőrére. Néztem egy ideig, de amikor megláttam a tanárt közeledni, besiettem a terembe.

  Minden olyan normálisan haladt az órák alatt, a szünetekben, de a testnevelés tantárgyat el kellene törölni a világról is. Már nagyban öltöztünk át, a nagy pletyka partik folytatódtak, míg én csendben üldögéltem a sarokban, s azon tanakodtam, miért nem tudtam azt, hogy a szomszédom meghalt. Ha már kipakolják a lakását, akkor már egy hete elhalálozhatott. Most lehet azt gondoljátok, hogy fura a logikám, de aki Jumpyra vigyázott, Ő a másik szomszédom, aki a harmincas éveiben jár, bomba nő és minden hétvégén házibulit csap. Már az is hihetetlen, hogy bírom elviselni a hétvégi partijait. Még a tinédzsereken is túl tesz. Olyan emberek mennek be az ajtaján, akikről nem is gondolnátok, hogy nagy bulizósok. Másnap reggel meg, mint akik szétszedték a lakást. Tényleg keresnem kellene egy másik albérletet, vagy nem is tudom. A mellettem levő most már üres, de olyan paranoiás vagyok, hogy képtelen leszek ezentúl nyugodtan aludni úgy, hogy ha hangot hallok, ne higyjem azt, hogy az a néni szelleme.
- Drágáim! - rontott be az öltözőbe az osztályfőnök, amitől mindenki megrezzent egy helyben.
- De még Én öltözök! - háborodott fel Rosalya, miközben már csak az új, divatos cipőjét kötötte be nagy nehezen.
- Meg vannak az úszócsapatok tagjai! Mivel ti nem jelentkeztetek, kiválasztottuk az Igazgatónővel a csapattagokat. Szerintem, nagyon jól összeállítottuk az embereket. - kezdtem rettegni, de nem csak én, mellettem Viola ült remegő lábakkal, kezekkel. Nadrágját gyűrögette, miközben lehajtott fejjel előre-hátra dülöngélt kicsiket. Kim merész mosollyal dőlt neki a falnak, nem félt attól, hogy úsznia kell, hisz kész sportoló alkat. Talán Rosa volt az, aki rettegett attól, hogy beválasszák. Imádja a divatot, és a ruhákat, de a testnevelés óráktól undorodik. Állandóan panaszkodik az öltözőben, mielőtt jönne a tesi tanár.
- Akkor kezdjen is bele, Tanár Úr! - Szólalt fel kedvesen Melody, amire a férfi bólintott, s a lapra meredt, majd végül pár perces néma csend után elkezdett beszélni.
- Négy embert választottunk ki, természetesen nem ráböktünk az emberre, hanem megnéztük az adatait, mégis mennyi esélyünk van veletek versenyeket nyerni. Bár tudom, itt vannak a vizsgák nem sokára, és inkább tanulnátok, de ez a kis semmiség nem veszi el az összes időtöket, csak hetente kétszer egy-egy óra. Bevállalható, tehát.. - majd nagy levegőt vett - Iris, Kim, Capucine és végül Treena.


Mi?


  Mindenki rám meredt, úgy néztek rám, mintha most láttam volna napvilágot. Már csak a pillanatot várom, mikor kérdezi meg valaki, hogy én mióta vagyok az osztálytársuk.
- Szerintem ez a csapat felállítás nem megfelelő! Engem vegyenek ki! - kezdett el háborogni Capucine. Amberék cinkos társa, senki sem kedveli őt az osztályból, de még így is engem vesznek jobban semmibe. Mondjuk már kit érdekel, úgy sem fognak megváltozni egyik napról a másikra. A tesi tanár is megérkezett, amíg szép vitát lerendezett a lány és az osztályfőnök, végül Capucinet ki kellett rángatni az öltözőből, és az Igazgatónőhöz kellett elkísérni. Hihetetlen mennyi erő van benne, nem így ismertem meg, bár mindig is tudtam, hogy Amber "barátnőjeként" nem sok jó tulajdonság férhet belé.
  Egész órán futhattuk a köröket, ha megálltál annál többet és többet kellett futnod. Mivel senki sem akart meghalni, inkább lassabban futottunk, de legalább nem álltunk meg. Az ütemes lépéseim kezdtek hozzászoktatni az egyenletes levegővételhez, mintha nem is fáradtam volna el, inkább csak jobban kezdtem belejönni. Folyamatosan a földet figyeltem, elmerengtem mindenen, amin csak lehetett. Anyáék érkezése, Victor, Kentin, aztán most egy idegen kislányra kell vigyáznom. Mintha egyszerre akarnának mondani valamit, szeptember első hetén. Érzem, hogy egy új löketet adnak nekem erre az évre, de hogy rosszat, vagy jót, teljesen mindegy. Bármi jöhet ami egy kicsit is változtathat a fájdalmaimon.


~

 Hazafele vezető utam lassan telt, lábaimba szúrós érzés költözött be, mitől oly nehezen tudtam szabadulni. Talán a futás, vagy maga a cipő érte el ezt a hatást, sosem tudhatjuk. Az erős napsütést felváltotta a borongós idő, sötét felhők takarták el a napot, én meg vártam a gyógyító esőt. Az ég hallgatott a szavaimra, küldte a frissítő zuhatagot, mi kezdetben néhány szemet, majd egyre többet és többet küldött le az égből. Arcomat az ég felé emeltem, megálltam a járda közepén, s lehunyt szemekkel élveztem az eső illatot, ahogy arcomba csapódik minden csepp. Karjaimat kinyújtottam, hagytam, hogy tenyerembe essen minden csepp, bízva abban, hogy talán örökre a markomban tarthatom a vizet, mint egy új reményt, de tudom, sohasem maradhat velem örökké... Egyszer el kell menniük, s soha többé nem térnek vissza.


  Teljesen átázva értem haza, vizes kulcstartómon kerestem a lakás kulcsot, mivel sikeresen kinyitottam a bejárati ajtómat. Ledobtam a táskámat a padlóra, cipőimet leraktam a többi mellé, majd egy szőrös kis gombóc karmait hallottam kopogni. Jumpy sietve futott felé, hangos vakkantásokkal, farkcsóválásokkal. Megsimogattam a kutyust, majd vizes cuccaimat levettem magamról, míg egy szál fehérneműben nem álltam a szekrényem előtt a szobámban. Egy zöld kockás inget szedtem elő, és egy fekete cicanadrágot. Ez a két ruhadarab akadt épp a kezembe, amit gyors feltudtam venni. A konyhában egy kisebb, sárga tócsára lettem figyelmes, amit valószínűleg a kiskutya hagyott maga után. Az órára pillantva jöttem rá, hogy fél óra múlva itt lesz a kislány, én pedig sehol sem tartok a rendrakással, így hát nekiláttam a maradék időmben.
  Csengettek az ajtón, tudtam ki jön. Jumpy ugatni kezdett, de felkapva az ölembe a kis jószágot, máris elhallgatott. Papucsomba bújva, odasétáltam a hallba, majd kinyitottam az ajtót. A magas nő mosolyogva állt előttem, mellette a továbbra is csak igen szomorú Rhoda.
- Köszönöm még egyszer is, hogy vigyáz a lányomra! - közölte kedvesen az édesanya, majd előrébb tolta a kislányt, s átment a szomszédba. Percekig ácsorgott a lány előttem, nem is tudtam igazából mit reagáljak.
- Öhm, nem jössz be? - tessékeltem be egy biccentéssel, mire félénken megindult befele. Láttam azt a fotót a kezében, amit reggel is szorongatott magánál. Vajon azóta nem is rakta le sehova? gondoltam, miközben figyeltem ahogy leül a kanapéra, s csak szorongatja a mellkasához a fényképet. Vörös, göndör fürtjei gondosan vállára omladoztak, gyönyörű arca komolysággal meredt a kis asztalkára, szemei csillogtak, mint a gyémánt. Igazán gyönyörű nő lesz belőle, ha egyszer felnő. ettől a gondolattól halványan elvigyorodtam, majd letettem Jumpyt a földre, hogy odamehessen Rhodához. Az állat vette az adást, s vidáman felugrott a kanapéra a kislány mellé. A gyermek rátekintett, majd óvatosan megsimogatta a kutyust, egyre magabiztosabban, de végül halkan nevetve játszott az ölebbel. Én átvonultam a konyhába, hogy készíthessek két bögre forrócsokit. Nekem is és a kislánynak is. 
  Visszagondoltam leánykori éveimre, mikor nem aggódtam semmin, boldog voltam, hogy a családom velem volt, a bátyámmal tölthettem a napjaimat, de ezek évről évre egyre jobban változtak. Kezdtem rájönni a dolgokra, Victor már nem a régi önmagát mutatta, egyre többet ment el hazulról, egyre furcsább társaságok vették körbe, kiknek hála megváltozott a személyisége is. Senki nem akart velem barátkozni, egyedül a bátyámra támaszkodhattam, de ő is elhagyott. A szüleink sosem voltak igazi szülők, állandóan a nagyiékat hívták minden apró dologért, amikor ők már nem éltek, sajnos tehetetlenül álltak csak számtalan helyzetben. Akkor kikre számíthattam volna? Kik segítettek volna nekem? Kiknek oszthattam volna meg a bánatomat? Senkinek
Arcomról egy kövér könnycsepp folyt le, majd azt követte két másik fénylő csík. Figyelmetlenségemnek hála, egy nagy puffanással leejtettem az egyik bögrét, ami apró darabokra tört. Sóhajtva guggoltam le a földre, majd elkezdtem volna felszedegetni, ha valaki nem lép elém. Lassan leguggolt Ő is, s egymásra meredtünk. Ő mosolyogva, én pedig könnyes arccal...szomorúan.







3 megjegyzés:

  1. Júj ez a rész nagyon jó lett!! ^^ Nem mintha a többi nem lenne az, csak ez eddig a kedvencem ^^ siess a kövi résszel!

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! ^^ Igyekszem hozni a következőt! :))

    VálaszTörlés