9. Fejezet

  Lesütöttem a szememet, s elkezdtem összeszedni a darabkákat, mintha nem is vettem volna észre a srácot. Hirtelen megragadta a kezem, ezzel megállítva a dolgomat.

- Treena, majd összeszedem. Nehogy elvágd a kezed... - Későn mondta ki a dolgokat, az egyik élesebb darab elvágta az ujjam hegyét, amire csak egy szisszenéssel reagáltam. A vér kibuggyant, mi végig folyt a csuklómig. Tekintetem végig követte a folyamatot, majd felálltam míg nem találtam magamnak egy sebtapaszt. Szerencsétlenkedtem egy darabig, de végül sikeresen leápoltam a végtagomat. A srác csendesen állt a konyhapult mellett, s egy seprűt a kezébe véve felsöpörte a darabkákat a szürke lapátra.
- Miért jöttél, Victor? - sóhajtottam, miközben figyeltem bátyám arcát. Szemei csillogtak, a mosoly az arcáról eltűnt akár egy villámlás, haja a szokásosan állt, fekete fürtjei a szemébe lógtak egy pár helyen, a többit egy napszemüveg tartotta a helyén a feje tetején. Fekete rövid ujjút és világos színű koptatott farmert viselt, igazán hozzá passzolt. Barna szempárja tükrözte az enyémet, talán ebben hasonlítottunk a leginkább.. ha már másban nem is.
- Még mindig hozzád jöttem, Treena. Látom vendéged van, azt hittem tudunk majd ketten beszélgetni egy kicsit. - Összeráncolt homlokkal kerültem ki őt, miközben hajamat kontyba fogtam, mert kezdett melegem lenni. A tűző napsütés az eső után eléggé zavaró tényező, csak a fejem fáj tőle. A kislány még mindig a kanapén csücsült, Jumpyt simogatva, ki élvezte a kis kezek tapadását a pocakjára. Mivel a forrócsoki készítés füstbe ment, kénytelen voltam mást kitalálni, amivel oldhatnánk a kedélyeket. Victor követett a nappaliig, ahol leült a kislány mellé, ki félénken húzódott arrébb.
- Nyugi, nem harapok. Hogy hívnak? - mosolyogva nézett a lányra, miközben megsimogatta a köztük lévő kutyust. 
- A nevem.. Rhoda. - pillantott előre a kislány, miközben a kezében lévő fotót újra erősen a mellkasához szorította. Vörös fürtjei arcába omlottak, ahogy megdőlt előre egy kicsit, s ringatózni kezdtek csendesen Rhoda dülöngélésével. 
- Szép neved van, Rhoda. Én Victor vagyok, örülök a találkozásnak. - Kezét a lány felé nyújtotta, ki fél szemmel rápillantott a bátyámra, majd óvatosan kezét nyújtotta felé, először visszahúzta, de végül megfogta Victor nagy kezét. Kisebb társalgásba elegyedtek, aminek azért örültem, csak én meg tehetetlenül álltam a nappali ajtóban, hogy inkább összetakarítottam a konyhában. 
  A rendetlenség helyén már csak csillogás és tisztaság állt. Megtöröltem a homlokom, mikor Victor vágtatott be hozzám, nyakában Rhodával, ki hangosakat kacagva kapaszkodott a bátyám hajába. A napszemüveg a kislányon volt immár, egészen aranyos látványt mutatott, amitől halvány mosoly csillant meg az arcomon. 
- A Buborékok Hercegnője éhes kezd lenni és eléggé megszomjazott a kalandjai során. - közölte a srác, miközben letette a lányt az egyik székre és lihegve ült le mellé. Újra a komor valóságba kerültem... Bólintva vettem elő két poharat, amikbe narancslét öntöttem, majd letettem a két "kalandozó" elé. Hamar inni kezdtek, Victor az utolsó cseppig lehörpintette, viszont Rhoda lassan kortyolgatott, akár egy igazi hercegnő. 
- Úgy terveztem, hogy ma rendelek valamit... - mondtam a pultnak támaszkodva a szekrénysorok mellett. Elővettem a gyors-éttermi lapot, amit már hónapok óta magamnál őrzök, mivel nem olyan ritkán rendelek innen. Az étel nagyon jó, és nem is olyan drága. Victor az ötletemre egyetértően biccentett, majd felállt és mellém sétálva megtekintette a szórólapot.
- Egész jó.. - meredt rá a lapra. Szeme folyamatosan mozgott, már szinte ijesztően hatott rám. Rhoda is közénk furakodott, majd rápillantott a felsorolt ételekre.
- Én a mama kedvencét szeretném kérni. - A bátyámmal összenéztünk, majd végül a srác rá is kérdezett a számunkra érthetetlen mondatra.
- És mi a mamád kedvence? 
- Azt nem tudom.. - halkult el a kislány, miközben virágmintás szoknyáját gyűrögette egyik kezével, a másikban még mindig az a bizonyos fotó kapott helyet. 
- Ki van azon a fényképen, Rhoda? - böktem rá a lényegre, amit idáig nem nagyon szerettem volna megkérdezni, de már a kíváncsiság megtört. A gyermek rápillantott a fényképre, majd lassan felemelte, közben szomorkás arccal figyelte a tárgyat a kezében.
- A mama van rajta, a kisöcsém és én. - felém nyújtotta a fotót, majd kezemben tartva megfigyeltem. Mrs. York kedves mosolya az őszinte boldogságot sugallta, Rhoda széles mosollyal állt előtte, egy plüss békát tartva szorosan maga elé. Az öccsének is ugyanolyan mosolya van, mint a nővérének, vörös haja és zöld szeme. Akár csak az ikrek, gyönyörű páros. A nagymama szorosan átölelve a gyerekeket, úgy pózolt a fényképezőgép előtt. Bizonyára ez az egyetlen közös kép, amin együtt voltak az unokák és ő. 
- Szép kép. - pillantottam a kislányra, kinek szemeibe újra könnyek szöktek, s közben visszaadtam neki az egyetlen fontos emléket. 
  
  Anastasia, Rhoda édesanyja este hét körül jött is a lányáért, majd háláját harminc fonttal viszonozta. Victor még mindig nálam volt, egyedül ő tudta megnyugtatni a gyereket, vidám természetének köszönhetően. Ketten ültünk a nappaliban egymás mellett. Régen történt már ilyen esemény, hogy egymás mellett ültünk és még nem küldtem el melegebb éghajlatra.
- Tessék. - Tizenöt fontot nyomtam a kezébe. Kérdően bámult rám, mintha egy földönkívüli lennék. - Többet foglalkoztál Rhodával, mint én. Tedd el. - sóhajtottam halkan.
- Remélem most meghallgatsz, ha már itt vagyok. - motyogta, miközben elrakta pénztárcájába a pénzt. Mély levegőt vett, majd nekilátott a mondandójának, de nem tudta elkezdeni.
- Na? - könyököltem a combjaimra, s bátyámra figyeltem. Beletúrt fekete hajába, majd mélybarna szemeit az enyéimbe fúrta.
- Sajnálom... Sajnálok mindent... Rengeteget szenvedtél, és miattam, mert nem voltam rendes testvéred. Tudom, hogy már az időt nem lehet visszaforgatni, hogy megváltoztathassam a múltat, de.. remélem hogy egyszer megtudsz nekem majd bocsájtani..
- Azt hiszed.. - szakítottam félbe. - hogy a bocsánat kérésed elfog minden fájdalmat feledtetni velem? Victor... Sajnos már elkéstél a bocsánat kéréseddel. A sajnálkozás nem vezet sehova, továbbra is láthatatlan maradok, senki nem fogja figyelembe venni az érzéseimet, ahogy anyáék se tudtak velem rendesen kommunikálni. Nem igazi szülők... Te meg szégyelltél engem, mégis.. - álltam fel mellőle. - mit várjak akkor? Elmondanád nekem ezt, Bátyó? - Keresztbe font karokkal álltam a testvérem előtt, komor tekintettel, félelmet nem ismerő beállással. Némaság telepedett a lakásra. Jumpy a szófában nyomta mély álmát, észre sem vette a körülötte történő eseményeket.
- Treena. Még nincs késő rendbe hozni a dolgokat. A remény hal meg utoljára, és én abba hiszek, hogy igazi testvéredként fogsz majd rám nézni. Szükségem van rád, Hugi! - Ekkor hirtelen felállt, s átölelt. 

  Nagyon rég.. nem ölelt meg senki. Mintha egy hatalmas vulkántörmelék esett volna le a szívemről, a gát leszakadt, s akár egy árvíz, a könnyeim folyni kezdtek, s meg sem álltak, egészen nagy energiára tettek szert. A szívből jövő szavak Victor szájából, egészen meghatódtak bennem. Bátyám illata egészen kellemesen ivódott be ruhámba, talán kicsit túl sok parfümöt használt, de a gyűlöletem iránta, ennek a szeretetbeli ölelésnek köszönhetően tova szállt. Mintha eddig fulladoztam volna, s most fellégezhettem.

- Treena, te most sírsz? - Nem válaszoltam semmit, csak tovább itattam a könnyeimet, nem bírtam megállítani őket. Victor óvatosan a fejemre helyezte a kezét, majd megsimogatta azt. Fél óráig küszködtem, mire sikerült abbahagynom az egerek itatását. A srác hozott nekem egy bögre teát, majd mosolyogva nézett rám. Hihetetlen, hogy milyen hangulat ingadozásai vannak.

- Itt leszek neked, Hugi. Bármi van, rám számíthatsz. Tudom, most még össze vagy zavarodva, és minden kavarog benned, de szeretném, ha jóban lennénk. Segítek neked amiben csak tudok, egyedül a tanulásban nem, az nem az én terepem. - kuncogott, miközben kifejezéstelen arccal néztem rá, a citromos teámat szürcsölgetve. 

- Nem kellene még menned? - kérdeztem, a faliórára tekintve. Ő is így tett, majd hirtelen felpattant. 

- Holnap úgy is jövök, mert Anyáékat meg kell látogatnom. - vigyorgott továbbra is. - Jó éjt, Tree. - intett majd kisétált az ajtón.

- Ne hívj, Treenek.. - De ezt már sajnos nem hallotta, így számíthatok erre a becenévre ezek után.

  Már alváshoz készülődtem, de még utoljára bekapcsoltam a laptopom, és felléptem Facebookra. Üzenetek halmazai... Tényleg érdekes ez az egész felkavarodás.

Lynn Blare Sky

Na, benne vagy a játékba? ;)

Nem várok sokáig...

Mérges tekintettel figyeltem a képernyőt, miközben azon tanakodtam visszaírjak e neki, vagy ne. A második lehetőségben maradtam. Nem fog engem felidegesíteni ez a liba! Elnézést a kifejezésért, de csak bosszant a dolog, hogy Lynn ennyire bele akar rángatni olyan dologba, amihez annyi közöm van, mint egy felhőnek. Ez nem az én harcom...

Kentin Rosemoon

Szia, Treena! 

Hogy vagy? Van kedved beszélgetni?

Meglepődve pislogtam, s olvastam el újra az üzenetet. Sóhajtva mentem tovább a következő üzenetre. Kentin egy érdekes srác, most mégsem érzem azt, hogy én most szeretnék bárkivel is beszélgetni.

Castiel Black

Cs.

Holnap Victor, én és még pár haverom elmegyünk egyet a tengerpartra, term. este és hát eljöhetnél. De nekem tök 8. Majd eldöntöd. Ne feledd, én hívtalak!

Szemforgatással kapcsoltam ki a gépet. Ennyi elég volt már, azt hiszem aludnom kellene, mert holnap anyáék is megérkeznek. Hogy mi sül ki ebből.. Érdekes lesz..

BÍÍÍP...BÍÍÍP...BÍÍ-

  Morgolódva vettem fel a telefont az éjszaka közepén.

- Haló..? - Szóltam bele a telefonba eléggé rekedtes hangon.

- Zavarok? Nyisd ki az ajtódat légyszíves. - Castielt hallottam a másik oldalról. Egyszerre éberré váltam, majd kimászva az ágyamból az ajtóhoz sétáltam, s kinyitottam.

- Te meg.. - néztem végig a srácon, mire kényelmesen befurakodott a lakásomba. Mi a fene..?