2015. június 6., szombat

15. Fejezet

  Az ismeretlen hangban Thelmát véltem felfedezni. Dühös és szipogó hang keveredett a kagylón keresztül.
- Kicsoda? Thelma te vagy az? - tettettem az értetlent, bár jól tudtam, hogy Victor az, akit nagyon keresett és az illetőt is, aki hívott.
- Szerinted?? A bátyád, te idióta! Tudom, hogy nálad van. Ebben száz százalékosan biztos vagyok! - kiabált, mire csak a sírását hallgattam. Eléggé kiborulhatott, amit a bátyám csinált. Most egy kicsit meg is sajnáltam, de egyikőjük pártján sem állok. Óvatosan testvéremre sandítottam, mire ő is rám nézett. Tekintete zavart volt, nem igazán tudott rám koncentrálni, valahol máshol járt a gondolataiban. 
- Először is, nem vagyok idióta. - suttogtam keserűen, majd folytattam. - Victor nincs itt. Ha valamit akarsz tőle, ne rajtam keresztül tedd meg. Nem érdekelnek a problémáitok. - Csak annyit hallottam, hogy a lány felnevetett, s újra a könnyeit folyatta. Honnan tudom? A szipogása mindent elárult, meg a furcsa levegő vétele. 
- De az vagy! Egy nagy idióta! Mindig is az voltál.. Ha nincs ott veled, akkor mégis hova a fenébe mehetett?? - ordítása egyáltalán nem csillapodott, az idegesség egyik legrosszabb levezetése. 
- Mégis ezt honnan kellene tudnom? Nem olvasok a gondolataiban... - ridegen beszéltem vele, mintha a világ egy másik dimenziójában élnénk. Én a csendes, nyugodt fél, míg volt barátnőm a hangos, zajos másik. Bár nem rég kiabáltam igazán elsőként én is, de Thelma még mindig túl tesz rajtam. Vajon ezt gyakorolja? 
- Tudnod kéne, mert a kicseszett húga vagy, onnan! - Victor kikapta a kezemből a telefont, majd meghökkenve figyeltem, ahogy elkezd halkan, aztán egyre hangosabban beszélni vele. Káromkodás, szitkozódás, sírás, üvöltözés, gyűlölet... Soroljam tovább? Elég csak figyelni a jelenetet, a kicsi gombóc csak növekedik a torkomon, míg szét nem durran. Tenyeremet a homlokomra helyeztem, újabb szédülés kapott el, valószínűleg a túl sok rossz dologtól. Az asztalra borulva próbáltam kitartani egy kicsit, Victor továbbra sem csillapodott, én pedig teljesen kiakadtam. Erős lökéssel toltam félre a széket, amin ültem és a sráchoz sétálva kikaptam a telefont a kezéből, majd kinyomtam azt. Egyensúlyérzékemet, s eszméletemet vesztve dőltem hátra lehunyt szemekkel. 

~

  A szédülést sosem tartottam a kedvencemnek, ezek után sem fogom. A még nagyobb sötétségbe ránt csak, amiből nehezen tudok kijutni. Várni az ébredésre, egészen nehéz folyamat. Nem elég a fekete valóságba visszacsöppenni, a közönséges emberek közé, akik ugranak a másikak után. Erről egy régebbi emlék jutott az eszembe.

  "Zed és én kellemesen ittuk a gőzölgő teánkat a hatalmas teraszukon, az akkori házukat még nem tudták eladni, mert elég drágának minősült. Nem hazudok, gyönyörű és modern családi kuckónak számított abban az időben. Azon évben költöztek el, az utolsó napjaikat próbáltuk az én családommal megédesíteni. Az ősz mindig is gyönyörűen mutatkozott meg színeiben. Vörös, barna, sárga... a fák ezekben a színekben pompáztak október elején. 
- Mond Treena.. - tette le a bögréjét a kisfiú, mire kíváncsian tekintettem rá.
- Szeretnél egy fantasztikus emléket gyűjteni? - szemei felcsillantak, mire én is izgatottá váltam és biccentettem egyet. - Akkor ma este, - felállt, leült jó közel mellém, majd a többit a fülembe súgta. - elmegyünk az öreg Suzie elhagyatott házába bandázni. Lesz ott pia meg minden. - vigyorodott el, bár én kikerekedett szemekkel bámultam jó hosszan.
- Mi az? Nem tetszik? A suliban nagy hírnevet szerezhetünk! - örvendezett, de továbbra is komoran néztem rá.
- Ez nem jó ötlet, Zed.. veszélyes. 
- Csak berezeltél, ugyan már. Tudom, hogy jönni akarsz. - félre pillantva húzódott arrébb.
- Miért akarsz menő lenni, ha úgy is elmész? - biggyesztettem le ajkaimat, könnyeim előtörtek a semmiből, mire kaptam egy forró ölelést unokatestvéremtől. Tíz percig ölelt, nem engedett el, nem is szólt hozzám, elég volt az érzés nekem bőven. Ringatott, dédelgetett, bár egykorúak voltuk, mégis idősebbnek viszonyult hozzám képest. Míg én gyerekesen, ő érettebben oldotta meg a dolgait. 
- Ne sírj, nem fogok elmenni, ha így látlak. Nem érdemes. Igazad van. Úgy is elmegyek, akkor már értelme sincs. Inkább társasozzunk majd, oké? - simogatta meg a buksimat..."

  Talán mégsem olyan szörnyűek ezek az emlékek. Zeddel mindig jól szórakoztunk, és ez tíz év után sem változott. Első alkalommal is megmosolyogtatott, ő már csak ilyen. Viszont a nosztalgiának vége lett, hangokat észleltem körülöttem. Apa, Anya.. Victor, és még Zed aggodalmaskodását is felismertem bárhonnan.
- Treena ébredezik! - rokonom kétségbeesett boldogsággal rohangált fel alá, lába alatt hangosan rázkódott a parketta. Szemhéjam lassan nyílt, hunyorogva tekintettem ide-oda, furcsának találtam az erős fényt, mire sikerült hozzászoknom. Anya guggolt le mellém, kezét arcomra helyezte, majd megsimogatta azt. Halvány mosolya melegséggel töltött el, mintha kicseréltek volna engem. Mindent pozitívan fogadtam hirtelen. Biztos nem csak átkerültem egy másik világba?
- Nyugi, Zed! - csillapította bátyám, mire felültem megrökönyödve. Még mindig itthon voltam, csak immár a szobámban feküdtem az ágyon. 
- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Bármi komoly baja is lehetett volna, mert nem kaptad el!



  Zed arca olyan komolynak és kifejezőnek tűnt. Aggodalma megnyugtatta a lelkem egy darabját, legalább félti a testi épségemet. 
- De nincs baja ez a lényeg, nem? - Victor rám pillantott, majd visszatekintett a srácra.
- Ne vitatkozzatok gyerekek! - csitította őket anya, majd combomra helyezte kezeit, kérdően figyelt engem. - Jól vagy, Lányom? - finoman megdöntöttem a fejem, ami egy "igen"-t szeretett volna jelképezni. Apának leesett. 
- Jól van Teresa. Nincsen baja, szóval akár indulhatunk is. - fagyos tekintettel mért fel, s sarkon fordulva vette elő zsebéből a cigarettás dobozt, amivel az erkélyre vonult elszívni. Összevont szemöldökkel csettintettem a nyelvemmel. Nem szeretem ezt a viselkedését. Azt hiszi majd, ha elszívja azt a sz*rt(elnézést a kifejezésért), akkor minden rendben lesz. Pótcselekvés az egész. Még Anya sem képes leszoktatni őt, pedig nem is egyszer próbálta már. Hirtelen Zed letelepedett mellém, majd átkarolta a vállamat és vigyorogva mutatott Victorra, majd Anyára.
- Szerintem hagyjuk most apját és lányát kibontakozni. Mi addig keressünk egy pazar éttermet, ahol enni fogunk, mert én már most éhen halok. - simogatta meg a hasát, mire halkan elkuncogtam magam. Széles mosollyal ölelt magához, ekkor felpattant az ágyról és most családtagjaimat karolta át, így vezetve ki őket a szobámból. Hogy hova mennek? Fogalmam sincs. Viszont.. nekem Apához kell indulnom. 
  A férfi kint ácsorgott, cigarettáját kellemesen szívva. Figyelte a kinti forgalmat, ami csak nyáron szokott lenni, szeptemberben kezdett csitulni. Az üvegajtón keresztül figyeltem, háta megfeszült, mikor kinyitottam az ajtót. Oldalra fordítva a fejét nézett rám, majd halk sóhajjal bámult vissza előre. Lassú léptekkel mellé sétáltam, próbáltam minél halkabb és észrevehetetlenebben rátámaszkodni a korlátra. Előre meredve gyönyörködtem a tájban, a messzi hegyek oly kicsinek tűntek, a völgyek is csak egy sima zöld kárpitnak feleltek meg. Nap, mint nap ebben a látványban érvényesültem éveken keresztül, lehet tényleg itt az ideje keresnem egy új lakást. Ahhoz pénz kéne, és sajnos nincs normális munkám, amiből megtudnám venni az ideálisat. Kénytelen leszek várni, amíg egy állás a kezeim közé nem kerül. Hogy miért szeretném megfosztani magam ettől a csodálatos látványtól? A lakás túl kicsi ahhoz, hogy még sokáig élvezzem ezt. Túl luxus lenne.
   Visszatérve Apához... Kifejezéstelen arccal próbált laza lenni, mégis éreztem rajta a feszültség jeleit. 
- Mindig is vágytam egy kislányra, akit majd a kezeim közt tarthatok... - kezdett bele a mondandójába. Lesütött szemekkel hallgattam. - Victor után három évre jöttél te. Anyáddal igazán boldogok voltunk, talán ez az öröm rajtam látszott a legjobban. Aztán tényleg valóra vált az álmom, hogy a saját lányomat tarthatom a kezeim közt! Az évek során viszont mintha már nem is önmagad lettél volna. A vidám kisbabából egy csendes, visszahúzódó, magányos  lett, akit jelen pillanatban nem bírok megérteni. Szerinted miért van ez Treena? Mond el nekem, mi olyat tettem, hogy nem tudok hozzád közeledni? Eltaszítasz magadtól. - elnyomta a csikket, majd ledobta egyenesen a lenti bejárat elé. Figyeltem ahogy az a dohánnyal megtelt, összenyomott papírdarab lehullik az áramlat segítségével a kicsi lábtörlőre. Apára emelve a tekintetem, valahogy sikerült megremegnem. Nem bírtam a szemeibe nézni. A szavak, amiket nekem üzent, átjárták az egész testemet. Rosszul éreztem magamat a tudattól, hogy Apa mennyire ki lehet csakis miattam. Soha nem láttam még ezt az oldalát, az első alkalom. Milyen érzés így látni? Elszomorító. 
- Csak jó apaként szeretnék viselkedni, mégis úgy érzem, ez nem sikerül. A távolság is rá tehet egy lapáttal, ha jobban belegondolok... és a munka..? - az utolsó szavát kérdésként tette fel, meglepődve néztem újra rá. 
- Munkamániás vagy Apa.. nem csak te. Anya is. Itt kezdődnek a gondok.. - suttogtam arcát méregetve, szemeim ide-oda jártak. Roger felköhögött, ennek következtében mellkasához kapott, kezét a szája elé téve. 
- Khm.. Azt mondod? Khm, khm.. 
- Azt. - sóhajtottam. Kegyetlennek tűnik, de ha már az igazságot szeretné tudni, amire eddig nem jött rá... Homlokát dörzsölgette csípőre tett kézzel. Hol az egyik, hol a másik lábára támaszkodva szedte össze gondolatait.
- Eddig.. akkor miért nem mondtad ezt el? Mert tegnap hirtelen jött. - Némaságom csak még nagyobb kínt öntött belém. Csupán képtelen voltam elmesélni az elejétől, hogy mit érzek. Apa keze óvatosan kúszott a vállamra, majd lassan haladva lefele körül ölelte kézfejemet. Maga felé fordított teljes testtel, államat felemelte, tekintetét belefúrta az enyémbe. 
- Mintha Victor állna előttem húsz évvel idősebb kinézetében - gondoltam.
- Szeretsz, Treena? - Szívem dobbant egy hangosat, majd gyors ütemekre váltva fel magát, szinte a fejemben is hallani lehetett azt. - Számomra a kislányom épsége mindennél fontosabb. Azt szeretném, hogy mosolyogj és nevess. Azt szeretném... ha boldog lennél. - mondta vágyakozva, s szomorúan bement a lakásba, amint elengedett. 
- Apa... - motyogtam, miközben egy könnycseppet töröltem le arcom bal féltekéről. 

~

    Egy órával később, Zed rontott be hozzánk, közölve az indulást, mert tudják hova fogunk menni ebédelni. Arra számított, hogy minden boldogság lesz, mire visszaér, sajnos nem így lett. Apa semmitmondó tekintettel vonult ki, újra előszedve a cigarettás dobozát. A konyhában ácsorogtam a pultnál, míg nem a vidám srác is besétált hozzám. A szekrénynek támaszkodva túrt bele sötét hajába, csak bámult rám várva, mikor szólalok meg. 
- Na? - nem bírta tovább. - Mi volt?
- Semmi... megint a nagy felesleg, az. 
- Ezt hogy érted? - Fejemet csóválva egyenesedtem ki, majd elsétáltam mellette, hogy kimehessek apa után, meg Jumpyt is leellenőrizhessem, hogy hol van, de egy hosszú kar a mellkasomba vágott, ami "hála az égnek" az utamat állta. Zed felé fordítottam a tekintetem, nem moccantam meg semmiképp, elég csak a pillantás. Ha szembe fordulok vele, tuti elbőgöm magam.
- Rosszabb lett a helyzet? - kérdezte már előre tudva a választ. Leengedte a karját, s zsebre dugott kezekkel gondolkodott egy darabig mellettem. - Bocs.. hogy mindig olyanba szólok bele, amibe nem kellene, de csak segíteni szerettem volna... 



Óvatosan átölelt, az érzés teljesen ugyanaz volt, mint az utolsó napunkon, mikor láttuk egymást mielőtt elköltöztek volna. Azon az estén, mikor el akart menni abba a buliba... de mégsem tette.
- Sajnálom... - suttogta még szorosabban ölelve engem. Lehunyt szemekkel folyattam a könnyeimet, mik patakban csordogáltak lefele. 
  Az út nem a legrövidebbre sikeredett. Csak az autó moraját hallottuk, senki nem szólt semmit, a szülők beszélgettek néha-néha egy pár szót. Victor a saját autójával ment, míg én és Zed Anyáékkal. Kifele bámultam az ablakon, figyeltem az embereket, a házakat, ráadásul a forgalom még jobban elhúzta az időnket, így egy órán át végezhettem ezt az unalmas cselekvést. 
- Itt jobbra. - navigálta Teresa Rogert. Egy nagyobb kanyar és a célhoz érkeztünk. Fellélegezve szálltam ki az autóból, ahogy láttam, unokatestvérem is. Bátyám még parkolóhelyet keresett, de hamar talált sikeresen egy üres helyet egy fehér Volvo mellett. Napszemüvegben szállt ki a járműből, majd bezárva azt, zsebre tett kezekkel sétált hozzánk széles vigyorral. A női tekintetek mind rámeredtek, a sárma csak vonzza ide az emberi egyedeket.  
- Elég nagy egy étteremnek, nem? - mérte fel az épületet, ami elég magas és modernnek viszonyult. IMMORTAL RESTAURANT. Ahogy elnézem, tényleg halhatatlan étteremnek tűnik, ahogy a neve is utalja ezt. 
- Akkor indulás, ha már megnéztük kívülről. - mondta lelkesen Anya, majd befele indultunk mind az öten. 
  Hatalmas csillár az előtérben, ami fényesen csillogott, alatta egy még nagyobb vörös szőnyeg, rajta pedig a recepciós pult, ami mögött egy barna, kontyba rakott hajú, szemüveges, elegáns nő állt, miközben telefonált. Mikor letette a telefont, mosolyogva pillantott fel ránk. Elképedve ismertem fel őt. Clare néni
- Üdvözlöm Önöket az Immortal éttermünkben. - mintha nem venné észre, hogy a rokonai vagyunk apai ágról. Ő a keresztanyám. Sosem voltunk nagyon jó barátságban, de régebben azért váltottunk pár szót, mára eléggé elkülönült a rokonságtól. Talán ezért sem foglalkozik velünk. Úgy tesz, mintha ismeretlenek lennénk számára.
Közönséges tekintettel nézett rám, majd mindenkire, mire Anya mondta a foglalást. Bevezetett minket egy magas, sötét ajtón át. Az elénk táruló látvány káprázatos volt. Mindenhol a fehér, a vörös és az ezüst keveredett, amik finoman fonódtak egymásba az asztalok, a székek, a fal színeiben, mindenhol. 
- Kiváló pincérünk majd felveszi a rendelésüket. - mondta Clare néni, majd ott hagyott minket az ötfős asztalnál. A társalgás körülöttem elkezdődött, szokásosan én csak az étlapot tanulmányoztam. Rengeteg ajánlat, hozzá italokkal és köretekkel, az árakról nem is beszélve. Nem egy olcsó hely, bár már a kinézetéből is sejthettem volna, meg az előtér is arról árulkodott, milyen drága hely ez. Miért jöttük pont ide?
- Jó napot! Ma én leszek az, aki kiszolgálja Önöket. - feltekintettem a hangra, mire kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Kentin? - A srác felém kapta a tekintetét.
- Szia Treena!

2 megjegyzés:

  1. Azt a.... :O Fordulópont vagy mi? Nagyon jó lett! És végre! Kicsit pozitívabb Treena!:3 <3

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! ^^ Meglehet, hogy az ;) Örülök neki, hogy tetszett :D

    VálaszTörlés