16. Fejezet

  Talán ez egy égi jel szeretett volna lenni? Nehezen fogtam fel, hogy Kentin itt állt az asztalunknál, mint egy pincér, és ő fog minket kiszolgálni. 

- Ismeritek egymást? - lépődött meg Anya, ami nála egy széles mosolyt jelentett. Nem tudom mire gondolhatott, de a válaszom egyértelműen NEM.

- Tree osztálytársa, Anya. Te voltál kilencedikben az a pápaszemes, nem? - nevetett fel Victor, mire Anya lecsitította bátyámat.

- Viselkedj! - Kentin vigyorogva legyintett erre egyet, majd egy cetlit és egy tollat a kezébe vett, s először rám pillantott.

- Mit hozhatok a Hölgynek? - Elmerengve tekintetében fel sem fogtam mit mond. Zed bökött oldalba, hogy reagáljak végre.

- .. Öhm... E-egy kólát szeretnék. - tördeltem ölemben az ujjaimat, bár ez csak engem zavart. Lesütött szemekkel figyeltem az étlapot, nehogy beégessem magam egy ilyen puccosétteremben. Körbe tekintve csak az tűnt fel igazán, hogy mindenki elegánsan öltözött ki, míg egyedül én voltam az, aki egy farmerban és egy blúzban próbált "csinosnak" kinézni. A pincérünk elment, én pedig kicsit fellélegezhettem. 

- Mindjárt jövök. - motyogtam, majd felálltam, és elindultam megkeresni a mosdót. 

  Az asztalok közt kacsózva szinte keringőztem, ahogy kerestem azt a bizonyos "Toilet" feliratú ajtót. Szerencse, nem vagyok vak és kiszúrtam a virító fehér szót. Elég tágasra sikeredett, mint az ebédlő rész is. A fehér már megvakított ott bent, mondjuk legalább nagy tükröket építettek bele a falba. Mellette lehetett a kijárati ajtó, mert folytonos ajtónyílásokat hallottam, és sűrű káromkodást. 

  Sikeresen rendbe szedtem magam, mire dulakodás hangjait ismertem fel. A kicsi ablakhoz siettem, egy kisebb fémkukának nevezhető tárgyat vonszoltam alá, majd arra felállva kitekintettem. A séf és egy nála alsóbbrendű szakács vitatkoztak valami főzt miatt. A nagydarab férfi mutatta neki a zöldségeket, hirtelen az alacsony szakács fejéhez vágta az egyik paradicsomot. A srác esdekelve kért bocsánatot, térdre borulva hajtotta le a fejét, én pedig meginogtam a ládán, s hangos zörejjel az egyik lábam lecsúszott róla. A séf az ablak felé kapta a tekintetét, ennek köszönhetően sietősen leugrottam a kukáról, majd azt a helyére rakva kisiettem a mosdóból. Minden reményem, hogy nem látott meg.

  Leültem a helyemre, majd gyorsan kalimpáló szívemet mély levegővételekkel nyugtattam. Zed és Victor kérdően néztek rám, persze érthető a leizzadtam fejem miatt.

- Mi az? - suttogtam, közben egy zsebkendőt vettem elő a táskámból, majd megtöröltem az arcomat.

- Meleged van? - kérdezte Anya velem szemben ülve.

- Egy kicsit. - gyűrtem össze a papírzsepit, s beletuszkoltam a tatyómba. Az üdítőket kihozták, majd sikeresen megrendeltük az ebédünket is. 

  

~

  Két óra alatt végeztünk mindennel, mire sikeresen is fizetni tudtunk. Kentin jó sok borravalóval gazdagodott, Apa megjutalmazza a jó kiszolgálást. Felálltunk az asztaltól, majd Anya vezetésével kisétáltunk a helyiségből, ám egy pillanatra pincérünk leállított engem.

- Gyors kérdezhetek valamit? - nézett rám halvány vigyorral, közben biccentettem a kérdésére. - Eléggé lemaradtam a pótlásban és a keddi dolgozatra sem tudom miből kellene felkészülni. Ha esetleg ráérsz.. eljönnél hozzám? Mármint házit írni, érted... - Hátra simítottam a hajamat egy sóhaj kíséretével. Belegondoltam vajon ráérek e, meg hogy ezt komolyan gondolta e.

- Azt hiszem ráérek. - pillantottam végül a szemébe. Elmosolyodva bólintott. 

- Akkor oké, majd.. suliba megbeszéljük hétfőn. Vagy.. vagy majd rád írok. Na de menj csak, nem tartalak fel. Szia. 

- Oké. Szia. - intettem neki, majd ő is vissza. Lassú léptekkel elhagytam az hatalmas épületet. Kellemes érzés árasztott el, ami mosolyra késztetett belülről. Ám kívül nem mintha látszódott volna is. Olyan komor arccal léptem Zed mellé, hogy már azt hitte valami zombi vagyok. Komolyan. Menet közben odadörgölte az orrom alá. 

  Már épp szálltam volna be az autóba, de egy magas alak megállt előttem. Elképedve néztem rá, miközben Ő széles mosollyal figyelt.

- Jó, hogy megtaláltalak. Szia Treena. Emlékszel rám? - mély és lágy hangja arra késztetett, hogy a bennem lévő maradék vér is megfagyjon. Szívem újabb zakatolásba kezdett, szinte már az agyamban is hangosan dübörgött. Arcom enyhén kipirulva mutatta meg magát annak a srácnak, akibe valaha szerelmes is voltam. Xavier Bonhamnak. 

- Ó, még.. mindig nem nagyon beszélsz. Vagy csak én váltom ezt ki belőled? Bocsi. - Miért.. kellett most megjelennie? Az egész család előtt? Kérdően bámultak rám az autóból, mintha nem ismernék ezt a személyt. A jövő számos meglepetést tartogat még a számomra, és a legváratlanabb pillanatokban lep meg. Milyen érzés újra látni? Újra csak érzelmeket kavar fel bennem, amik már majdnem leülepedtek bennem. Victornak köszönhetem a viszontlátását. 

- Nem.. én csak... Meglepődtem. Tudom ki vagy.. Xavier.- motyogtam, de éreztem arcom még jobban terjedő pirulását. Kék szemei csillogtak, nevetve mértek végig. Napbarnított bőrét a perzselő sugarak barnábbra festették, ahogy álltunk a fénylő napon, nem elbújva az árnyékba.

- Szuper! Rengeteget változtál, alig ismertelek meg. Még szerencse, hogy a bátyádat messze kiszúrtam. - felém nyújtotta a kezét, megtántorodva figyeltem őt, nem akartam újra ugyanabba a hibába beleesni. Így kezdődtek azok a gondok, amiket pluszba cipeltem magammal. 

  "December elején jártunk, mikor már nagyban zajlott a karácsony várás, az előkészületek az ünnepségre, a díszletek elkészítése és még sok más. Hatodikos voltam, milyen rég is történt már ez. A hatodik évfolyamot bízták meg azzal, hogy készítsenek sütit. Xavier és az én osztályomat egybe vonták, így találkoztam vele először szemtől szembe. Mindketten a lisztért mentünk, mikor kezünk találkozott a másikéval és ekkor pillantottunk fel egymásra. Míg én komoly tekintettel, ő ugyanezzel a mosollyal figyelt.

- Bocsi. Majd én viszem a lisztet. Elég nehéz. - magyarázta, mikor felém nyújtotta a kezét. - Xavier vagyok. Na és te? - szokásomhoz híven, nem bírtam megszólalni. Motyogtam valamit, bár már én sem emlékszem rá, hogy mit.

- Nem értettem. Megismételnéd? - nevetett fel édes gyerekhangon, amitől megbátorodva, egy fokkal hangosabban mondtam ki a nevem.

- Treena... vagyok. 

- Ó de szép neved van! Akkor mostantól már barátok vagyunk, mert ismerjük egymást. - kuncogott fel, majd jobban felém nyújtotta a kezét. Remegve emeltem fel az enyémet is, s Xavier megragadta, majd kezet ráztunk. Azzal fogta a lisztet és elsétált. Onnantól fogva mindig melegséget éreztem a szívemben, akárhányszor megláttam a folyosón."

  Ami akkor volt, az akkor volt. Mostanra gyűlölöm ezt a személyt, akármilyen helyes és vonzó pasi még most is. Kezét leengedte maga mellé, zavarodott pillantásokkal vakarta meg a fejét.

- Szerettél volna valamit? - keresztbe font karokkal ácsorogtam, majd kinyitottam az autónk ajtaját, beszállásra készen.

- Hát, igen. Nincs kedved bejárni a várost mondjuk... kedden? Jó lenne felidézni az emlékeket. Biztos jó sok van. - vigyora már nem teljesen győzött meg, fejemet csóválva támaszkodtam a járműnek.

- Nem érek rá. Bocs. Na szia. - beültem, majd becsaptam az ajtót. Xavier meglepődött feje megmosolyogtatott immár kívülről is, Apa pedig elindította a kocsit, s el is indultunk.

  Zed egész úton piszkált Xavier miatt, faggatott a kérdéseivel, teljesen beparázott, hogy biztos ő az eltitkolt pasim. Persze Anya is becsatlakozott a kérdések csatájába, amit végül Apa megszakított, mert már a fülét sértette a rengeteg hang. Az ellenállás nagy mestere(vagyis én) pedig végig csendben hallgatta a kérdő mondatokat. Közben az út visszafele is hosszadalmasra sikeredett. Másfél óra autózás a fülledt járműben, amiben légkondi sincs, egyszerűen fantasztikus! Négy lehúzott ablak sem lett elég a kiszellőztetésnek. A mellettem ülő srác már a pólója nélkül dőlt nekem az izzadt testével. Ingével legyezte magát, miközben próbáltam arrébb tolni magamtól.

- Treena ez így kényelmes, ne lökdöss. - morgolódott, s csak azért is nem hagyta magát.

- Nekem meg melegem van. - Izmos vállára rácsaptam, mégsem tántorodott. Összeborzoltam a haját, - amit nagyon utál - csak beletúrt és újra olyan lett neki, mint amilyenre megcsinálta. Mágikus haja van az is biztos! 

- Ne is próbálj küzdeni, erősebb vagyok nálad.

- Te mondtad, hogy ne adjam fel. - vigyorodtam el, majd megcsikiztem a nyakát, amitől felnevetve kezdett el ficánkolni,ekkor sikeresen meglöktem és lábammal támasztva a hátát, végre nem tudott rám dőlni.

- Megtaláltad a gyenge pontomat.. Ügyes Treena, ügyes. - hunyorogva meredt rám egy darabig, végül kifelé tekintgetett az ablakon. Pontosan öt percig tartott, mert megérkeztünk hozzám. Elköszöntem tőlük, majd kiszálltam. A kocsi egy hangos morajjal elhajtott.

  A háztömb valamivel másabbul nézett ki. Végigmértem ott, ahol kiszálltam, de semmi érdekeset nem leltem fel benne. Vállat vonva indultam befele, mikor egy ismerős alak nyitotta ki az ajtót. Rhoda. A kislány elmosolyodva lépett elém majd aranyosan intett nekem.

- Szia.. hmm! Bocsi, a nevedet elfelejtettem. - biggyesztette le a száját.

- Treena vagyok. - mutatkoztam be. - Szia Rhoda. - A kislány vidáman nekem futott, s oly szorosan megölelte a derekamat. Édesanyja sietett utána jó nagy szatyrokkal és telefonnal a kezében.

- Kislányom mennünk kell! A bébiszitter már vár minket. Tudod, Frederica. - A nagy beszéde közben hirtelen rám meredt, majd elvigyorodva lépdelt közelebb. - Á, szia Treena! Jó, hogy összefutunk. A szomszéd lakás már teljesen üres szóval, nem járkálnak be már többet a nap folyamán, ha csak be nem költöznek oda. - magyarázta, miközben nagyban SMS-t írt, de úgy, hogy rá se nézett a telefonra.

- Értem. - biccentettem egyetértően, mire az előttem álló vörös lányka anyja felé fordult meglepetten.

- Többet nem is jövünk már ide?

- Hát, mindennel végeztünk szóval.. nem. Nem jövünk ide többet. - Ekkor pillantott rá mobiljára, s elküldte az üzenetet. Lánya hangos zokogásban tört ki, amitől enyhén szólva leblokkoltam.

- D-de én.. én szeretnék még jönni ide! Treenanál nagyon jó volt Anya! Légyszíves ne vigyél Fredericahoz. Egész nap telefonál és a gép előtt ül. Nem is foglalkozik velem. - itatta a könnyeit, majd szorosan mellém állt, megragadva a kezem. Anastasia sóhajtva engedte le a karjait. Rám pillantott, majd Rhodára, de nagyon vacillált az elméjében.

- Ha Treena beleegyezik abba, hogy vigyázzon rád hetente egyszer vagy kétszer, akkor rendben. - felém emelte a tekintetét. - Harminc fontot fizetek egy napért. De ha kell, negyvenet is. 

- Nyugodtan jöhet, a harminc font bőven megfelel. - Rhoda visítozva ugrándozott mellettem, amitől a hangulatom is jobb kedvre derült. Az anyuka homlokon puszilta a kislányt, majd intett egyet és elviharzott a hófehér Lamborghinijével. 

  Táskámból előszedtem a kulcsokat, majd elindultunk befele. A lépcsők helyére liftet is rakhatnának. Tudom van lift bent, csak az nem működik, így a nagyon idős embereknek is lépcsőzniük kell. Bár... nincs itt már hatvan év feletti, mert mindenki, aki tehette elköltözött máshová. Ha Rhodára vigyázok hetente kétszer, hamar összegyűlhet a pénz új lakásra, ám mellette keresnem kell egy új melót ez fix. A könyvtárba még mindig nem hívtak vissza dolgozni, szerintem már nem is emlékeznek rám, meg azt sem tudják, hogy ott dolgoztam. 

  Az ajtóm előtt álltunk, mikor bedugtam a kulcsot a lyukba, de egy apró nyomással az ajtó nyílt. Meghökkenve nyomtam be jobban a nyíló tárgyat, mire a látvány lesokkolt. Betörtek.

- Mi a fene.. - Beljebb léptem, Rhoda szorosan mellettem követett, összevissza kapkodtam a fejemet. A kávézóasztal felborítva, a virágcserép összetörve a szőnyegen, a kanapén iratok hevertek. Ahogy haladtam egyre beljebb, a konyhán lévő poharak és tányérok szintén a földön összetörve. Ott is a papírjaim szanaszét szóródva. A szobámban a  ruháim mindent beterítettek, a csekkjeim, a könyveim, a ház adatai, minden összegyűrve és megtaposva. A fürdőszoba maradt egyedül sértetlen. 

- Mi történhetett itt? - kérdezte Rhoda vékony hangon, továbbra sem engedve a szorításán. 

- Hívni kell a rendőrséget. Hol van Jumpy? - Nagy csend honolt a lakásban, semmi állatra vonatkozó hang nem szólalt meg. - Jumpy... JUMPY! - kiáltottam egy hangosat, de semmi válasz. Basszus! A teraszra rohantam, majd kitekintettem rajta. Természetesen az illető nyitva hagyta. Vajon elvitte magával a kutyát? Ez hihetetlen! Miért velem kell megtörténnie? Kapkodva tárcsáztam a segélyhívót, mire sikeresen fel is vették, majd kapcsolták a rendőrségre. Elmondtam a nevem, hol lakom és a történteket. Öt-tíz perc múlva megérkeznek, azt mondták. Remélem sietnek, mert kezdek kétségbe esni. 

- Rhoda, ezt ne említsd meg anyukádnak, oké? Nincs semmi baj. - A kislány biccentett, majd egy cetlivel sietett elém.

- Nézd, ez itt volt a padlón. - nyújtotta felém, én pedig elvettem tőle. Elolvastam mi állt rajta:

EZ AZ ÁRA ANNAK AMIT TESZEL

Mit jelenthet? Mit tettem? A legnagyobb kérdés: Ki tette ezt az otthonommal?

- Treena. Azt hiszem megérkezett a rendőrség. - mutatott a lány a terasz fele. Sziréna hangok, hangos kocsikerekek csikorgása, autó morajok. Két rendőr kopogtatott a nyitott ajtón, mögöttük pár ember állt még. Betessékeltem őket, sajnos kávéval nem sikerült ilyen kupiban megkínálnom őket. Az összes csészémet széttörték. 

- Charles nyomozó vagyok. - mutatkozott be a szőke hajú, negyvenes éveiben járó férfi. - A panasza tehát betörés?

- Igen, mire hazaértem a kislánnyal, akire vigyázok, - mutattam Rhoda fele, majd folytattam. - az ajtó nem volt bezárva, és ez a káosz fogadott minket. A kutyám pedig eltűnt. Egy hónapos jószág. Hívogattam, de nem került elő. - A férfi eközben felvázolta a helyzetet, méredzkedett a környezettel. 

- Értem. Kérem nyugodjon meg, megvizsgáljuk a lakását. Nem nyúlt semmihez? - Kérdésére megcsóváltam a fejemet. A papírost viszont a kezébe nyomtam.

- Az elkövető ezt hagyta hátra. - Charles nyomozó megvizsgálta a feliratot, végül rám nézett.

- Van tippje, ki lehetett? 

- Nem, nincs. - A férfi kitessékelt minket a lakásom elé, ott ücsörögtünk a fal mellett Rhodával. 

  Fél órával később egy fiatal rendőr sétált ki hozzánk.

- Találtunk valamit.