17. Fejezet

  A mondat befejeztével felpattantam a földről, majd követtem a rendőrt. A sok törmelék közt cikázva kerülgettem ki az embereket, míg meg nem érkeztünk a szobámba.  Egy törött képkeret került a kezembe, amiből kiszedték a benne lévő fotót.

- Ujjlenyomatokat találtunk az üvegen. El kell vinnünk magunkkal, hogy megvizsgáltathassuk. Milyen fénykép volt benne? - Felpillantottam a srácra, ki kérdően bámult rám. Gondolkodni kezdtem, csak nehezen jutott eszembe vajon mit ábrázolt.

- A bátyám.. és a szüleim voltak rajta. 

- Ön nem? - Kérdésére megráztam a fejemet. 

- Amint meg lesz az eredmény, értesítjük, valószínűleg be kell majd jönnie velünk a rendőrségre egy kihallgatásra. - Nagyot nyelve bólintottam. Az életem jobban már fel sem fordulhatott volna. Egy normális végzős már nagyban tanulna a vizsgáira, vagy a barátaival lógna, nem pedig a rendőrökkel csevegne egy kihallgatószobában. 

  Egy órát töltöttek nálam, majd elköszöntek és ott hagytak. Rhodát még mindig sokkolta az egész, de azzal nyugtattam, hogy nincs semmi gond.

- Ki kéne takarítanom. - sóhajtottam homlokomat dörzsölve, mire a kislány elkezdte összeszedni a szilánkokat a földről. - Azokat hagyjad, majd összesöpröm.

- Akkor mit segítsek rendbe rakni? - Kíváncsi tekintete továbbra is a padlót pásztázta.
- Hm... Megköszönném, ha inkább rajzolnál nekem valami szépet. Feldobnád vele a napomat. - Rhoda felállt, majd keresztbe font karokkal meredt rám.
- Nem tudok rajzolni. Segíteni szeretnék, nem rajzolgatni.
- Nekem pedig ezzel segítenél a legtöbbet. Tényleg. - Félvigyor jelent meg az ajkaimon, s megsimogattam a lány fejét.

~

  Újabb egy óra telt el, mire rendbe raktam a lakás nagy részét. Már csak a szobám néz ki úgy, mint egy disznóól. Rhoda lelkesen belevetette magát a rajzok világába. Még nagyban színezett, mikor bementem a hálószobámba elkezdeni a takarítást. A ruhák minden zegzugban, az irataimról nem is beszélve. Az íróasztalomon  könyvek, füzetek meggyűrve. A tolltartómba is belekutatott, ahogy az iskolatáskámba is. Úgy tűnik semmit nem vitt el a családi fotón kívül. Ez egyben megnyugtató, s bosszantó is. Ha már az egész lakásom rendjét felborította egy nyamvadt kép miatt, akkor már rendet is rakhatott volna maga után. Most így belegondolva, biztosan nem csak az kellett neki, valami másért jöhetett még. 
- Treena, elkészült! - lépett be hozzám Rhoda, majd rajzát felém nyújtotta. Megszemléltem a csodaszép emberi rajzot, ami engem ábrázolt.
- Ez.. ez csodaszép! Hogy tudtál így lerajzolni? 
- Az asztalon volt egy fényképalbum, amibe belenéztem. Aztán találtam egy lánnyal és rólad készült fotót, amiről csak téged rajzoltalak le. - Biztosan arról a képről beszélt, amit még Thelma készített rólunk nyolcadik osztály elején. Akkor kapta meg az új mobilját, és úgy döntött, hogy készít egy szelfit kettőnkről. Néha már eltöprengek olyan dolgokon is, vajon vannak e nála régi fényképek amik minket ábrázoltak. Hobbija volt a fotózgatás, így nem csodálnám, ha lenne egy-kettő a régi szép idők emlékeire. Bár csak kihasznált, szóval kötve hiszem, hogy bármennyit is megtartott volna.
- Értem. Nagyon ügyes vagy. Most mondanám, hogy készítek neked valamit, de a törött étkezőkészleteim nem engedik. Talán rendelhetnénk valamit. 
- Abban benne vagyok! - nevetett fel, majd sietett a konyhába, ahol az egyik sarokban egy kukás zsákban henyéltek a törött tányérok, poharak, csészék meg sok más. Telefonomért sétáltam a nappaliba, amikor megpillantottam azt a bizonyos albumot. Kezeim közé vettem, csak hogy egy kicsit belelapozhassak, az első kép sóhajtásra késztetett.

Akárhányszor rápillantok erre a fotóra, elönt a megkönnyebbültség. - Thelma tizenhat éves létére, mindig idősebbnek nézett ki a korához képest. Amíg nekem gyerekes arcom volt, neki felnőttes, és komoly. (Nem mintha, nekem mosolygós arcom lett volna rajta.) - Ő kérte meg egyik barátnőjét, hogy ha már úgy is elköltöznek Romániába,  akkor legyen ez egy búcsú kép. 

  "Kilencedik év elején jött el hozzánk reggel, szeptember hatodika körül. Nyolc óra tájt csengetett be hozzánk, majd anya nyitotta ki neki az ajtót. Ő üzente meg nekem, öltözzek fel csinosan, mert Thelma el szeretne Tőlem búcsúzni. Egy vállvonás kíséretével öltöztem fel valami alkalmibb göncbe, s lementem a lányhoz. Mosolya már nem győzött meg, tudtam mit érez.
- Szia, Treena. Azért jöttem, hogy elköszönjek. Ma indulunk, nemsokára fel is pakolják már a bútorainkat. Itt van Chelsea is, azért, mert szeretnék egy búcsú közös fotót készíttetni. Lehet már soha nem találkozunk többet. - Reménykedős tekintetével meggyőzött, így kivonultunk a házunk elé, majd egy kattanás kíséretével a fénykép elkészült. Kettőt csinált a barátnője, neki is "szüksége" volt egy ilyenre. Ezzel elbúcsúzott, s elment."

  Kihasznált aljas módon, megbántott lelkileg, ám a közös emlékeket nem égetem el. Nem lennék rá képes. Nem bocsátok meg neki, nekem lenne kínzás, ha megtenném, szerintem őt ezt nem is érdekli. Most is csak azért tért vissza, mert bosszút akar állni. Ahogy Lynn sem hagyja magát, mindent bevet Thelma ellen. A legrosszabb az, hogy engem is próbálnak becsalni, de nem leszek olyan hülye... Azt elfelejthetik. Ha mégis választásra kerülne sor, kinek segítsek, az Thelma lenne. Miért? Mert a barátnőm volt, törődött velem, még ha meg is játszotta az egészet. Lynn az ujját sem mozdította volna értem, csak ha kellett neki valami, akkor esetleg szólt nekem. 
  Visszatérve a jelenbe, átlapoztam az albumot, majd letettem a helyére, s bementem a konyhába. A lány ott várt rám már tűkön ülve. Biztosan éhes lehetett, hisz az ember csak akkor izeg mozog egy helyben, meg a hasából hallatszó moraj is erre utalt. Sushit rendeltem, elég régen ettem már, és kiderült, Rhoda is szereti. Előkészítettem a pénzt, majd vártunk. 
- Megnézzük a többi fényképet is? - vette magához az albumot mellettem. 
- Ha szeretnéd.. - Nem kellett a vörös fürtű gyereknek megszólalnia, hisz már el is kezdte a lapozgatást. Mindenhez hozzá kellett fűznöm kit ábrázolt, mikor készült, hol és akkor mit csináltunk. Negyed órán belül a kaja is megérkezett, utána rá tíz percre fél kilenc fele Anastasia is. 
- Sajnálom, hogy ilyen későn érkeztem, de annyi minden a nyakamba zúdult, nem tudtam előbb eljönni a szalonból sem. Minden oké? - majd finoman megölelte Rhodát, s jó sok puszit adott az arcára. Elővette pénztárcáját, majd a megérdemelt harminc fontomat a kezembe nyomta. Ráadásul még plusz tízet is adott.
- A késői érkezésemért. Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Jövőhét csütörtökön hozhatom megint? 
- Ha nem jön közbe semmi, akkor természetesen. Szívesen vigyázok rá. - biccentettem közbe, mire a nő elgondolkodott.
- Hogyan dolgozik? 
- Jelenleg.. nincs munkám. Kereső helyzetben vagyok. 
- A szalonomba embereket keresek. Kisegítő emberek. Tehát a fodrásznak segíteni, a manikűrösnek, épp ahogy jön. - magyarázta elmosolyodva. - Ha gondolod, gyere be hozzánk hétfőn, és akkor megnézzük mit tudsz. - Kezembe pottyant egy állásajánlat! Egész jól hangzik ráadásul, kapóra jöhet. 
- Rendben. Hány órára menjek? 
- Délután suli után nyugodtan jöhetsz. Itt a címem. - majd egy névjegykártyát nyújtott felém, s Rhodával együtt elköszöntek. 
  A cetlit elraktam a pénztárcámba, majd a maradék sushit elpakoltam a hűtőbe. A fényképalbumot is elraktam a szekrénybe, mindent elpakoltam a helyére. Fürdéshez készülődtem, miközben megbotlottam egy dobozban. Felszisszentem, a lábujjam sajgott a fájdalomtól. Szemügyre vettem a fekete dobozt, amit hamar kinyitottam. Jumpy póráza és nyakörve volt benne. Lehuppantam a parkettára, szomorúan bámultam a kutyám játékait. Miért vitték el? Egy ártalmatlan kölyök... Nem ártott senkinek. Magamhoz ölelve plüsscsontját, elejtettem pár könnycseppet. Az apró lakás sokkal csendesebb lett nélküle. Magányos, elveszett, élettelen. Meg kell találnom Jumpyt! gondoltam, majd felálltam. Bezárkóztam a fürdőszobába, hogy lezuhanyozhassak. A forró víz apránként tisztította elmémet, bőröm egyre vörösebb lett, szinte már teljesen leforráztam magam, mire langyos vizet engedtem a testemre. 
  Ágyamba bújva lekapcsoltam az éjjeli lámpát, a teljes sötétségben szemem nyitva maradt. A fényes Hold beszűrődött a redőnyön keresztül, egyenesen az íróasztalomra vetve fényét. Tekintetem megakadt az irodalom könyvön, eszembe juttatta a szerdai dolgozatot. Talán sikerül rá vennie Rosalyanak hogy halasszuk el péntekre. Ennyit a tanulásról. Gondolataim visszatekerednek a betöréshez, Xavierhez, az éttermes akcióra. Behunyt szemekkel fordultam oldalra, kezeimmel takartam az arcomat, nem hagytam, hogy szemeim újra felnyíljanak. Aludj, aludj,aludj ezekkel általában álomra bírtam magam, ahogy most is sikerült megtennem. Azonban az utóbbi álmaim közül, ez sikeredett a leggyötrőbbre.

  "Egy vaságyon ébredek. Karjaim, lábaim lekötözve, a szám pedig bekötve. Egy ablak nélküli szoba, halvány fénnyel, nem lehet látni semmit. Por keveredik a levegőbe, ami köhögésre késztet, ám hirtelen az ágy megmozdul, valaki álló helyzetbe tekeri. Lynn, Thelma, Xavier, és Castiel állnak előttem. Dühös tekintetükkel engem figyelnek, mindegyikőjüknek ökölbe van szorítva a keze. 
- Miért minket szemeltél ki, ha? - ragadja meg az államat Thelma, valóságosnak hat az egész, hiszen fáj amit csinál.
- Azt hiszed mi csak úgy betörnénk a te lakásodba? Adj okot rá! - lép mellé Castiel. 
- Érdekel minket a nyamvadt életed! - látszik, hogy ez szarkazmus Lynntől. - Van jobb dolgunk is, minthogy betörjünk hozzád.
- Na? Miért nem beszélsz? Elvitte a cica a nyelved? - nevet fel Xavier, s jobban megszorítja a rajtam lévő sálat. - Nem mintha eddig is beszéltél volna...
- Kezdeném én. - tolja félre a többieket Thelma. - Amint látod, Lynnel elég nagy harcban állunk. Én minden időmet a bosszúra szentelem, azért is jöttem a Sweet Amorisba. Te csak segítségnek kellesz, akkor miért törnék be a házadba? Várj! Ne is mondj semmit! - teszi mutatóujját a számra. - Az egy dolog, hogy nem segítesz, de megmersz vádolni azzal, hogy betörtem hozzád! Lenyűgöző, hogy milyen kétszínű vagy! - majd egy csattanós pofont kever le, amitől megrökönyödöm. 
- Folytatom. - taszítja félre Thelmát, ki mérgesen Castiel mellé áll. - Szintén ugyan az, mint ennél a szukánál. Miért törnék be hozzád? Egyáltalán, hogy merészelsz ilyenre gondolni? Még szerencse, hogy nem adtál tippet a rendőröknek, idióta! - Újabb csattanós pofon, még vörösebbre színezve az arcom. Castiel folytatja a társalgást.
- Képtelen vagy megvédeni magad, ugye? Egy kis betöréstől máris rendőrt hívsz! Old meg egyedül a dolgaidat, mert néha a rendőrség tojik arra, mi történt. Amíg nincs gyilkosság, nemérdeklik. De.. gondolom azért is gondolhattál rám, mert persze én vagyok a rossz a suliban, és akkor máris engem kell meggyanúsítani, nem igaz? Szánalomra méltó vagy Treena. - Fejemet teljes erővel megemeli, majd határozott mozdulattal hátradönti a székemet. Elkezdek végre mozgolódni, a lámpa fényét Xavier takarja el előlem. 
- Treena, Treena, Treena. Az álcázás nagymestere. Sokan megemlítik, hogy milyen őszinte a tekinteted, akárcsak a bátyádnak. - leguggol mellém, s leveszi a kendőt a számról. - Mit is ér az, ha  ilyen begyöpösödött vagy, hm? Most érkeztem csak, de felmerül benned, hogy én törhettem be hozzád. Talán ,mert.. túl rámenős voltam? Mond el Treena, mi a baj. Hiszen.. reszketsz. Félsz? - kezét végig simítja az arcomon, majd a karomon, végül a lábamnál köt ki.
- Elég.. legyen. Hagyjatok.. békén. Én.. - Szemeim bekönnyesednek, az előttem táruló kép elhomályosodik, mint forrógőzben a szemüveglencse. 
- Te? - kérdezi a srác elmosolyodva. - Mit szeretnél mondani?"

... 

  Erős szúrást éreztem a mellkasomban, ami felébresztett és nehezen vettem a levegőt. Valószínűleg befulladhattam az éjszaka folyamán. Digitális órám hajnali háromnegyed négyet mutatott. Nagy fájdalmakkal küszködve kimásztam az ágyamból, mellkasomra tapasztva a kezemet, kitapogattam a falat, hogy sikerüljön kijutnom a szobámból. A szúrás nem hagyott alább, kezdtem fulladozni, ráadásul a földre rogytam. Mély levegőket próbáltam szívni, de csak egyre rosszabb lett tőle a légzésem. Már négykézláb kezdtem el mászni a konyha fele, a maradék erőmet is beleadva. Nem szeretnék még meghalni semmiképp. Az hiányozna, hogy holtan összeessek, hiába vagyok egy senki, kihasználok minden pillanatot, legalább többet élek napokkal tovább, egyre hosszabban. Öregkoromig jöhet értem a kaszás, de elvinni nem fogja a lelkemet! Megkapaszkodtam a falban, felnyomtam a testemet, így sikerült feltápászkodnom. Falnak esve lépkedtem a sötétben, furcsán hörögve. A légcső kezdte feladni,  mire sikeresen beestem a konyhába. Kitapogattam a lámpát, amit fel is kapcsoltam, körbe tekintettem a helyiségben, majd gyorsan a gyógyszeres szekrényhez másztam. Kapkodva turkáltam a fiókban a pipám után, de csak nem akart előkerülni. Mint kiderült, nem ott volt. 
- Basszus, hol a francba lehet? - gondoltam. Erőm elfogyott, alig bírtam felállni, pedig a felső szekrényben lehet már csak, mert ott tartogatom még a többi gyógyszert. Remegő kezeimmel a kilincsbe kapaszkodom, lassan kinyitva azt a bizonyos szekrényt, amiben hamar meg is találtam a pipámat. Megragadva a tárgyat, egyszer csak összeestem, s ezután se kép, se hang.