2016. március 29., kedd

23. Fejezet

    Clemency ártatlan, mint egy bárány.. vagyis annak tűnik. Mégis a külső ellenére, egy szörnyeteg is lehet. Senkiben nem bízhatsz első látásra. Szőke haja göndören omlott vállaira, arca gyönyörűen kisminkelve. Már csak körmei vártak szépségre.
- Emlékszel még rám? Tudod, a TBS (The Black Sky) étterem egyik pincérnője vagyok. - mosolyodik el lágyan. Bár elég halkan beszélt, amit furcsáltam. Talán nem akarta, hogy tudjon bárki is erről? A csóró család pici lánya, a város legdrágább szalonjában. Érdekes szemléletek, nem de?
- Persze, emlékszem. Segíthetek valamiben? - szemem sarkából láttam, hogy Anastasia figyel, ezért szélesebbre húzódott a szám, hogy kedvesebbnek tűnjek.
- Csak megszerettem volna kérdezni, hogy mióta dolgozol itt. Mert eddig nem láttalak.. azt hiszem. - mosolyodott el ő is. Tekintete nyugodtságot, kifinomultságot és főképp őszinteséget sugallt, semmi rossz szándékot nem takart. Ő más, mint a szülei. Apa sokat panaszkodott a családjáról még anno, mert gyakran loptak a szüleim cégétől pénzt. A részletekről nem számoltak be, de rengeteget sikkasztottak, ami kiborította a bilit. Éveken keresztül pereskedtek, körülbelül három éve fejeződött be az ügy. Na térjünk vissza.
- Ma kezdtem. Próbaidőn vagyok.
- Biztos felvesznek, ügyesen végzed a munkád. Anastasia szigorú és precíz, ezért nagyon komolyan válogatja a dolgozóit. Majd teszek felé egy említést, hogy kiválóan dolgozol. - kuncogott halkan, s megérkezett a manikűrös. Nem mondtam semmit, csak arrébb álltam, hogy Clemencyhez férhessen a nő, aztán tovább foglalatoskodtam a teendőimmel.
  Lassan fél tíz körül járt az idő, mikor végre befejezhettem a melót. Egyedül kellett összepakolnom, és helyre tenni mindent, közben Anastasia megvárta míg végzek.
- Szóval, - foglalt helyet az egyik bőrszékben. - mit szólsz ehhez a pár órához?
- Őszintén? Fárasztó volt. - fújtam ki a levegőt, Anastasia pedig intett, hogy üljek le. Ezt is tettem.
- Azt elhiszem. - nevetett fel, de hamar abbahagyta. - Figyeltem a technikáidat, egyre jobban belejöttél a gyakorlatba és már záráskor egy pillanatra azt hittem itt dolgozol ezer éve. - Izgatottság érződött a levegőben, főleg a másik fél aurája körül. - Van még mit fejlődnöd, ez kétségtelen, de tetszett a hozzáállásod. Nem ijedtél meg az ismeretlentől. Minden elismerésem. - büszkén állt fel, s vette elő táskájából a pénztárcáját. - Hogy ne legyen hiába való a mai fáradozásod. Ritkán csinálok ilyet, viszont megérdemled. Kérlek, fogadd el. - majd felém nyújtott húsz fontot.
- Köszönöm szépen. - hálálkodva vettem el tőle a pénzt, majd a táskámért nyúltam, hogy elhelyezzem benne a fizetséget, de ledermedtem. Egy cetli volt a tetején, eléggé meggyűrődve. Nagyot nyeltem, mikor hirtelen egy kéz tapadt a vállamra.
- Minden rendben Treena? - kérdezi a nő aggódó hangnemben.
- Persze.. -suttogom.



- Figyelj, Treena. Ha bármi gond van, mostantól nyugodtan számíthatsz rám. - maga elé fordított, majd megfogta a két kezem. - Nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok, hogy vigyáz a lányomra, és azt látom Rhoda sokkal boldogabb, mint eddig. Köszönöm. - mosolyodik el, ám küszködik a könnyeivel. Ő is nehéz időszakon mehet keresztül. Lehet, sőt biztos egyedül neveli Rhodát, ami nem kis feladat egy ilyen komoly munka mellett. Ezért keresett bébiszittert. Logikus.
- Én köszönöm, hogy állást ajánlott nekem. Nincs semmi gond, bezárhatunk. - Végül eltettem a pénzt, a cetlit elrejtettem a táska mélyén, majd vállamra vettem és elindultam a kijárat fele, megvárva Anastásiát.
- Hazavigyelek? - kérdezi, mikor mellém ér és kisétálunk a bejárat elé, ahol bezárja az ajtót, s bekapcsolja a riasztót.
- Nem kell, köszönöm. Nemsokára itt a buszom. - halvány vigyorral intettem, majd átsétáltam a másik oldalon lévő buszmegállóhoz, ahol csak öt percet kellett várnom a járműig, aztán már úton is voltam hazafele.
  Feszengve tekintettem kifele az ablakon, bámultam a suhanó lámpákat, házakat, embereket. Kezeim enyhén szólva remegtek, mikor elhatároztam a táskakutatást. Elővettem a cetlit. Óvatosan szétnyitottam, majd felvont szemöldökkel olvastam a sorokat.

LASSAN MINDENT ELVESZÍTESZ

~

  Némán sétáltam be a szobámba Victorhoz egy szót sem szólva, majd levetettem magamról minden göncöt, s helyébe a pizsim tapadt testemhez. Kinyitottam az ablakot, lekapcsoltam a fényeket, magányosan üldögéltem az ágyam szélén. Jumpy ajtókaparászása zökkentett ki öt perc elteltével. Az ajtó nyílott, a kutya kényelmesen besétált helyet foglalva gazdája mellett, tehát mellettem a paplanon. Az éjszaka csendje beterítette a félhomályos szobát, lassan túlnyomó erőben. Fülemben a nyomás nőtt, képtelen voltam tovább elviselni ezt a némaságot, mint egy óra. Bezárva jól az ablakot, elhelyezkedtem kényelmes pózban a fekhelyemen. Egyelőre csak bámultam a plafont, hallgattam a társam szuszogását, agyam folyamatosan pörgött, nem bírt pihenni. A körforgás pedig újra megkezdődött. Sírós éjszaka. A sok információ, esemény felgyülemlett az elmémben és egészen a lelkemig hatolt, mint egy bénítónyíl. Újabb órákat sírtam végig, egyrészt dühös voltam arra, hogy majdnem Lynn szintjére jutottam az osztálytermes verekedés miatt, másrészt pedig simán megvédhettem volna magam, ha végre megmutatom neki, velem ne kezdjen ki. Aztán Thelma segítőkész viselkedése. A szavai még mindig ott csengtek a fülemben: "Tudod, megérdemled végre már, hogy boldog légy. Gonosz voltam veled, megkeserítettem az életedet. Itt az ideje, hogy jóvátegyem a sok sérelmet, amit tőlem kaptál."
Fogalmam sincs, higgyek e neki, vagy inkább ne. Elvesztette a bizalmamat, ilyenkor nehéz megmondani az igazságot. Ha csak ki akar használni megint? Ha újra megaláz? Képtelen vagyok több megaláztatást elviselni. Az élet pedig tovább fogja adni őket, az felállásra kényszerít, a küzdésre, a tovább lépésben. Így maradhatsz csak életben.
  Karikás szemekkel bámultam a tükörbe másnap reggel. Hangos ásítás kíséretével sikerült kicsit felébreszteni magam, na meg egy hideg zuhannyal.
- A hét pedig folytatódik.. - gondoltam a didergés közepette. Hála az égnek, most sikerült elterelni a gondolataimat, pedig alig próbálkoztam vele. A fáradtság győzött, csakis ezért.
Negyed óra elteltével kitámolyogtam a fürdőszobából, készen állva a napra. Victor a konyhában tevékenykedett, valakivel nagyban társalgott. Kit hozott már megint haza?
- TREE! VÉGEZTÉL MÁR? - kiabálta vidám hangon, furcsa tekintettel vonultam be a konyhára. Kezében a telefonja, előtte két tányér rántotta, a lábánál pedig Jumpy játszik a cipőjével.
- Mi az? - motyogom nekitámaszkodva a félfaajtónak.
- Keresnek. - nyújtja felém a mobilját.
- Kicsoda? - ráncolom össze a homlokom, de végül elvettem tőle a készüléket. - Haló?
- TREENA! - Az illető vagy háromszor belekiáltotta a nevem a mobilba, azt hiszem fél fülre megsüketülök. - Zed vagyok! Jaj de jó hallani a hangod!
- Ugyan.. ezen a véleményen vagyok. - kezdtem el szipogni. Bátyám átkarolta óvatosan a vállam, majd szorosan magához szorított.
- Ne sírj, Treena. Kiszáradnak a könnycsatornáid a végén. - próbált viccelődni, bár apróbb sikerrel lenyugtatott. A hangja különleges hatással bír, teljes extázisba esek, nem bírom kontrollálni az érzéseimet. Annyira hiányzik, amíg nem láttam évekig kevésbé volt fájdalmas a hiánya, de most.. a visszatérte teljesen felforgatta az életemet. Abban a pár napban valahogy összeszedett, erőt fektetett belém, megértette azt, amit mások nem tudtak, vagy nem akartak. Még csak körülbelül egy hét a távozásának időpontja, de miért esik ennyire szarul még mindig?
- Gondolj bele, két hónap múlva mennyi programunk lesz. És akkor senki más nem fog számítani, csak Te. Csak veled fogok foglalkozni és felejthetetlen élményeket gyűjtünk, rendben? - szólt bele a kütyübe, miután hosszú ideig nem szóltam semmit, csak sírásomat hallgatta.
- Jó... - hosszas csend. - Minden oké?.. - suttogom, közben besétáltam a nappaliba, ahol helyet foglaltam a kanapén. Victor csendben reggelizett, nem jött utánam, tudta most nem vágyom a társaságra.
- Persze, anyudék puszilnak Titeket egyébként. Mesélj, veled mi van! Tűkön ülve várok az üzeneteidre és a hívásaidra. Aztán csak nem történt meg egyik se, gondoltam felhívom akkor Victort, hátha vele vagy. Milyen igazam volt. - nevetett fel lágyan. - Na, mondj valamit.
- Hát... - meredek előre egy pillanatra. - Próbaidős állásban dolgozok egy szalonban.
- Azt a! És jó? Mit kell csinálnod? - Hangja egyre lelkesebbé vált.
- Takarítanom. - Csend.
- Mi? Jól hallottam, hogy takarítani?
- Igen.
- De... Megfizetik legalább? - komorodott el.
- Négy óráért kaptam húsz fontot.
- Akkor igen. Remek! Na és? Suli? Pasik?
- Szokásos... - hazudtam. Nagyot nyeltem közben, filóztam azon, vajon elmondjam e neki a Kentines dolgot, de inkább hagyom egyelőre. Thelma és Lynn pedig hosszú mese lenne. A szám legalább mára meggyógyult. A szájmaszkot is vissza kell szállítanom Thelmának.
- Bármi van, hívj. Ennyit tudok mondani neked. HÍVJ. - hangsúlyozta ki ezt a szót. - Na de leteszem, neked is iskola van, nekem meg lefekvés. Hülye időeltolódás. Legyen szép napod Treena!
- Neked meg jó éjszakát, Zed. - búcsúztunk el egymástól, majd kinyomtam a telefont. Victor kikukucskált a konyhából, és egyik kezében egy zacskót lengetett.
- Rakd el a tízóraid. Indulunk. - mosolyodott el, mire halvány vigyorral reagáltam.
  Az iskola bejárata előtt rakott ki, ahol egyenesen Castiellel találtam szembe magam és Lysanderrel. Beszélgettek a biciklitárolónál, ám amikor Castiel észrevett, a kellemes hangulat hamar megszűnt. Olyan csúnyán nézett rám, hogy hamar iszkoltam befele az épületbe. Xavier jutott az eszembe. Ha nincs ott akkor a kínainál, lehet gazdagodtam volna egy pofonnal. Az a dühös tekintet, amit rám vetett.. pedig nem csináltam semmit, amiért úgy kellett rám néznie.
- Hogy vagy? - állított meg a folyosón Thelma.
- Jól. Tessék. - halásztam elő a szájmaszkot. - Köszönöm, hogy segítettél. - Keze rátelepedett a szájmaszkra, nem várt fordulattal eltolta magától a kezemet pillanatok alatt.
- Tartsd meg. Még szükséged lehet rá. - nézett egyenesen a szembe barátságosan.
- Ezzel, most elakarsz érni valamit? - engedem le karomat.
- Ne gondolj rosszra. Jó szándékkal adom neked oda. És bevallom, letettem a bosszúmról. Lynn megkapja a magáét, ha nem tőlem, mástól biztos. Nem foglak belerángatni az ügyeimbe, ezt elhiheted.
- Nehéz ezt elhinnem, sajnálom. - sóhajtottam, majd bevonultam az osztályterembe.
Viola rajzolgatott nagyban szokásához híven, észre se vette a körülötte lévőket. Kim is csak ott álldogált az ablaknál, a telefonját nyomkodta, miközben Iris mesélt neki valamit. Nathaniel és Melody feladatokat oldottak meg kettesben a leghátsó padsorban, tiszta romantikus...
Helyet foglaltam, majd kivettem a történelem könyvem és füzetem. Tollammal kezdtem el játszadozni, addig is lefoglaltam az elmém. Az osztályterem egyre telt, főleg, hogy egy másik osztállyal együtt lesz óránk kivételesen. Helyettesítés. Mindent elárul ez az egy szó.
- Ma megyek kihallgatásra, megint. - ül le mellém Castiel. - Mit szólsz ehhez? - hangján érződött a gúny és a düh eme keveréke.
- Hogy nem az én hibám. - bámultam előre továbbra is.
- Ja, hogy nem? Akkor kié? Az anyámé? - ragadta meg a karomat. Tekintetem találkozott az arcával. - Ne röhögtess már! A te hülye problémád miatt, gyanúsított vagyok. Te is benne vagy a szarban Treena drága.
- A bizonyítékoknak köszönheted ezt, nem pedig nekem! - rántottam ki szorításából a karom. - És ne beszélj velem lekezelően, mert kezdem unni. - Felvont szemöldökkel nézett.
- Pedig veled csak úgy lehet. Nem vetted eddig észre?
- Mi lenne, ha keresnél más elfoglaltságot a cseszegetés helyett? Vagy másra nem vagy képes? - idegesen simítottam hátra a hajam.
- Milyen harcias valaki... - állt fel lassan, és odasétált a barátjához. Feszülten néztem utána, eléggé lekezelően bántam vele. Kihozta belőlem a csendes gyilkost és ahelyett, hogy ő érezne bűntudatot, amiért így viselkedett velem, én lettem a bűnbak.
Kentin lépett be következőként a terembe, egyszerre kiszúrt engem. Mosolya ma is üde volt, öltözéke a szokásos terepgatya-ing kombináció.
- Szia. - köszönt, mire elmosolyodtam. Kényelmes léptekkel ért oda hozzám, majd letelepedett mellém.
- Szia. - üdvözöltem végül.
- Remélem nem jelent számodra problémát, ha helyet foglalok melletted. - fordult a székén felém, majd lerakta a füzetét és a tollát a padra.
- Nyugodtan. - nyögtem ki vigyorogva. Lassan haladva, egyre biztosabban nyilvánulok meg előtte. Idő kell, de érzem ez egy kellemes csalódás. Pozitív energiával tölti el személyisége a lelkem, elég ránézni. A pillantása, a kisugárzása, a személyisége, minden.. teljesen elvarázsolt. Nem tudok felébredni ebből a mély hipnózisból... Sőt, nem is akarok.
- Alig várom a mai délutánt.
- Igen? - meredtem rá, mire elnevette magát.
- Igen. Most biztosan tudni fogok koncentrálni a tanulásra, hála neked. - Hirtelen beugrott, hogy mára beszéltük meg a találkozót. Milyen gáz vagyok! Treena, te rövideszű.
- Ja.. aha. - pislogtam zavartan, majd befordultam előre és rámeredtem a padra. Ez ciki volt.
  Nagyszünetekben a folyosók állandóan meg vannak tömve, ahogy most is. A diáksereg nem nagyon jár ki az udvarra, csak a dohányosok, esetleg még a kilencedik évfolyam.
Épp a szekrényemhez tartottam egy tucat könyvvel a kezemben, mikor Amber dühös törtetésére lettem figyelmes. Felém igyekezett. Lassítottam tempómon, mikor egy erős lökéssel sikerült pár lépést hátra megtennem, a könyvek pedig kiestek a kezemből.
- MÉGIS HOGY MERED A LEENDŐBELI FÉRJEMET RÁCS MÖGÉ RAKATNI?! - Hangja az egész folyosót beterítette, a figyelem ránk terelődött.
- Amber, itt állok előtted. Nem vagyok süket. - sóhajtottam, majd mintha meg sem hallottam volna a kiakadását, lehajoltam a könyvekért. Mire az egyiket felvehettem volna, a lány sikeresen belerúgott, így messze csúszott a kezemtől.
- Te antiszociális idióta! Rám figyelj, ne a rühes könyveidre. - ekkor megragadta a pólóm, s felrántott a földről. - Ha bármi történik az én Castielemmel, meg fogod keserülni! - A tömeg morajba váltott, az egész első folyosó minket bámult, egyre kellemetlenebbé vált a helyzet.
- Egy - veszem le a műkörmös kezeit rólam. -, bármit is hallottál erről az ügyről, semmi közöd hozzá. Csakis rám és rá tartozik. Kettő, kezdesz nagyon untatni. Neked a szótárad csakis az óvodás kifejezésekkel van tele? Ideje lenne magadba nézni. Lehet eddig nem mondták neked, de ÉN most kijelentettem. - majd mutatóujjammal a szíve helyére böktem. - Ha lenne szíved, már mindenkinél esdekelnél a megbocsátásukért. Nőj fel, Amber, és ne gyere nekem a bátyáddal zsarolásként. - engedtem le a karom. A lány és a tömeg szintúgy sokkolva bámult. Végül nem vágott vissza, hanem inkább elrohant remegő szájjal. A diákok újra mozgásba lendültek, mintha semmi nem történt volna, én pedig összekapkodtam a könyveket, majd elraktam a szekrényembe. A pakolgatás vége fele ledermedtem. Rájöttem mit is tettem valójában: magamra vonzottam a figyelmet. Ledobtam azt a nehéz terhet a vállamról, ami eddig annyira nyomasztott. Végre megmondtam a saját véleményem a dolgokról és még ki is álltam magamért. Ekkora előrelépést is ritkán tapasztalok, de itt az ideje változtatni a dolgokon. Kezdjük a sulival.

1 megjegyzés:

  1. Szia nagyon tetszik ez a rész. Minél hamarabb folytasd légyszives! ;)

    VálaszTörlés